Hajnali ötkor van ébresztő, amit annak ellenére, hogy az indulás napja van, mindketten nehezményezünk. A csajom viszont szokásától eltérő módon nem morog, hajlandó felkelni időben, úgyhogy összerámolunk, megcsináljuk a szendvicseket az útra, majd 3/4 7-kor megérkezik Pege barátunk, hogy a reptérre fuvarozzon minket. Szerencsére most egy marha kamionos sem szorult be a gyorsforgalmin az aluljáróba, úgyhogy 7 után néhány perccel megérkezünk a reptérre, ahol még baromkodunk egy keveset, majd Pege elköszön, mi meg kettesben várjuk tovább a becsekkolás jelzését ami fél 8-kor pontosan meg is történik.

Sokadikak vagyunk a sorban, de nem idegeskedünk, mivel Molly tesója -aki a reptéren dolgozik- már napokkal ezelőtt leadta a nevünket, így mikor sorra kerülünk, nevünket olvasva az addig mogorva csajszi elmosolyodik, 4-en kezdenek foglalkozni velünk, majd megkapjuk a beszállókártyáinkat egészen Bangkokig, ablak mellé és hátulra, ahol valami craft esetén elvileg nagyobb a túlélés esélye. Mivel alapból félek a repüléstől, ez nem nyugtat meg, de az, hogy nem középen kell ülnünk és nem a szárny felett, – tehát tudunk nagyokat bambulni útközben – azért jó dolog. A becsekkolás után Molly máris bemutatja, hogy mennyire az első repülése, és a csomagellenzőrzésnél, mikor mondják neki, hogy a laptopot tegye a kosárba, előveszi azt a táskából és úgy teszi bele, mire a motozó csaj tágra nyílt szemekkel nézi a műveletet, majd szól, hogy ezt nem lett volna muszáj, de már mindegy. Engem is leugatnak, hogy vegyem ki a zsebemből a kezem és úgy menjek szépen át a kapun, mert a zsebbedugott kéz az gyanús. Erre nincs mit mondanom, de gondolkodóba ejt a dolog. Na végre túl vagyunk az ellenőrzésen, irány az újságos, ahol veszünk néhány magazint, meg némi ásványvizet az útra. Tudom, hogy a repülőn adnak inni, de biztosabb, ha van nálunk is. Ki tudja, az Aerosvit-ről elég eltérőek a vélemények… Még csak 8 óra van, a gépünk 9:30-kor indul, úgyhogy jobb híján nézzük a repülőket, meg a történéseket magunk körül. 9 körül a beszálló helyhez megérkezik egy öreg egyenruhás, tipikus orosz, idős figura. Járása bizonytalan, tök mókás, egyből leveszem, hogy be van rúgva. Először kicsit pánikba esünk, reménykedünk, hogy nem pilóta, de aztán hamar asszociálok Molly tesójának elbeszélései alapján Misa bácsira, aki az ukrán légitársaság helyi képviselője. A csajom szerint nincs berúgva, szerintem viszont tökig be van állva. Gyorsan felhívjuk a tesóját, közvetítem neki a látottakat, majd megnyugtat, igen, Ő Misa bácsi és ő nem vezet repülőt, csak a fia. Idő közben valami csöves arcnak intéznek jegyet, mert lejárt ami nála volt, egyéb érdekes itt nem nagyon történik. Na végre megérkezik a gépünk, majd elkezdődik a beszállás. Rögtön ekkor én is beégetem magam, amikor egy olyan csomagtartó fedelét nyitom ki amit nem kellene. Odabent oxigénpalackok meg mindenféle egyéb található és mivel az összes többi nyitva volt, naná, hogy nekem az kellett, ami még zárva van. Az ukrán sztyuvi „hohoho” kiáltással mellettem terem, bezárja, majd a másikra mutat, hogy oda pakoljak. A csajom röhög, én égek, 1:1. A repülési parám szinte teljesen elmúlt, viszont a repülő belseje nagyon gáz. Szűk ülések, félek, hogy a nagy seggem beleszorul és ott fogom leélni további életem. A felszállás nagy élmény, a kaja röhejes, a leszállás megnyugtató. Hajszál pontosan érkezünk meg Kijevbe, ahol a kifutón fotózni kezdek.
Nem szólnak érte, vagy csak gyorsabban indult el a busz és nem tudtak szólni, de lényeg, hogy sikerült néhány képet lőni a kifutó betonján. A kijevi reptér full szocreál, nagyon állat. Egy magyar utastársunk elkezd fotózni, az útlevél ellenőrzésnél, egy katona egyből előtte terem, 10 centiről bámul a nő arcába, valamit karattyol oroszul, majd letörölteti vele a képet. Ász, akkor nekem mázlim volt. Kiterelnek minket a váróba, ott nem látok fotózni tilos táblát, úgyhogy körbefotózom az egész repteret, majd kb 20 perc múlva odajön hozzám 2 ukrán katona, és csúnyán beszélve elmagyarázzák, hogy tegyem el a gépet.
Gondolom velem is töröltetni akarnak, de gyorsan elteszem, így kicsit még ugyan tanakodnak, hogy mi legyen, de aztán továbbállnak. Közben kiderül, hogy van wifi a reptéren, úgyhogy Molly laptopolni kezd, de aztán megkezdődik a becsekkolás. Ő még írogat, azon szenved, hogy a reptérről tegyen fel képet, de nem jön neki össze. Én a sorban állok, Ő pont akkorra ér oda, amikor sorra kerülök. Jó időzítés, becsekkolnak minket, kész a csomagvizsgálat, tehát bőven marad időnk unatkozni. Beszélgetünk közben egy magyar párral, majd együtt kezdjük bambulni az átvilágító képét. Tök vicces, hogy miként látni a dolgokat a táskákban. Hirtelen valami kavarodás támad, az ukrán vámos egy idősebb magyar nővel nyittatja ki a táskáját, majd kivesz belőle egy svájci bicskát. A nő sopánkodik, a férjének nem tetszik a rendszer és hangot is ad a véleményének. Folyamatosan nyomja a rizsát az ukránnak, hogy tudja ám, hogy ezt most elviszi haza, letolvajozza, majd felajánlja cserébe az óráját, ha visszakapja a bicskát. Az ukrán nem vesz róla tudomást, én meg azt várom, hogy mikor verik pofán a harcias papát, de aztán ez nem történik meg. Mindenesetre jól kiröhögjük magunkat rajta, majd miután az unalomba félig beledöglünk, végre beengednek minket a gépbe. Minden simán megy, elfoglaljuk a helyünket.
Megnyugodva konstatálom, hogy ez a gép már jóval nagyobb, kényelmesebbek az ülések, persze azért a jótól messze van, de ez van, ez volt olcsó. Ennyiért még így is szeretjük az Aerosvit-et. Aztán jön a cumi. Nézzük a szomszédokat. Előttünk a harcias papa a feleségével, minden más irányba – az ablakot kivéve – ukránok. A legrosszabb fajtából valók. Nagyhangúak, bunkók, hangosan nyerítenek, ordibálva beszélgetnek, harákolnak, az agyukig felszívják az orrukat, majd mikor megérkeznek mögénk is, akkor érezzük, hogy mindennek fejében még büdösek is. Jó kis szúrós hónaljszagot áraszt a mögöttünk ülő ami keveredik valami csernobili vodkával. Szóval fasza kis társaság.
A felszállás sokkal kevésbé érezhető ezen a gépen, mint a kicsin, villámgyorsan a levegőbe emelkedünk, majd kisvártatva hozzák a kaját, ami röviden és tömören: szar. Szar és kevés. Igazából nem is értem, az egészet. Valami olyasmi, mint a csirke falatok a mekiben (2db) mellette párolt répa, párolt zöldbab és főtt tészta. Mindezt egy akkora kis tálkában, mint egy olajos halkonzerv doboza. Az összeállítást továbbra sem értem, de mindegy, eszem. No comment, ezzel is megy az idő. Az ukránok közben kártyázásba kezdenek, ami miatt azt hittem nagyobb lesz a kuss, de tévedtem, folyamatosan kommentálják a lapok járását, mégpedig ordítva, közben megállás nélkül isznak, aminek hatására az egyik társuk már menni is alig bír. Félelmetesen buta tekintete van, rajta legalább lehet röhögni. A repülés egyébként dögunalom.
Egy darabig elvagyunk a felhők fotózásával, de aztán az ablakra fagyot pára miatt ennek is kakukk, mert a gép mindig a jeges cseppekre akar élesíteni. Vetítenek valami idióta akciófilmet, azzán Harry Potter jön… Végül valami barom Benny Hill utánzat, ami nagyon szar. A filmek közötti időkben a gépünk helyzetét, meg egyéb, a repüléssel kapcsolatos adatokat mutatják a monitorokon, így mindig látjuk, hogy merre járunk. Végre megérkezünk Bangkok fölé, kezdünk ereszkedni, a fülem kezd bedugulni és veszettül fáj. A rágózás nem segít, nagyokat nyelek, de az sem. A csajom mondja, hogy ásítsak, végre bejön, isteni, vannak jó ötletei. A pilóta leteszi a gépet, tapsolunk nagyokat majd a kijelzőre nézve konstatálom, hogy percre pontosan érkeztünk meg. 4:35 van és 27!!! fok. Hát jó reggel Bangkok, megérkeztünk.