A reggeli kelés kicsit csúszott, de legalább valamennyire kipihentük magunkat. Idő megtalálom a megoldást a csomagokra, amitől végre beáll a jó hangulatunk. Molly hátizsákjába pakoljuk amire feltétlenül szükség van, az én zsákomba kerül az a cirka 30 kg felesleg, amit majd leadunk a Hualampong pályaudvar csomagmegőrzőjébe. Az állomásra taxival megyünk ki (50B) ahol simán megőrzik a csomagunkat 160 B-ért 2 napig. Ezután megvesszük a vonatjegyet, 1070 B-ért (kettőnknek) a holnapi utazáshoz és Mollyban most tudatosodik, hogy 9 órát fogunk vonatozni. Kicsit hisztizik emiatt, ezen aztán össze is kapunk, de nem tart sokáig a balhé. Ismét taxiba ülünk, a taxisnak mondom a célállomást: Southern Bus Terminal. Bólint, majd kérdezi, hogy onnan merre megyünk.

Mondom neki, hogy Kanchanaburiba, erre Ő egyből felajánlja, hogy elvisz minket 2000 B-ért. Az árat sokallom, mondok neki rá 1000 B-ot és nem megyek feljebb, úgy vagyok vele, ha ennyiért elvisz, akkor jó, ha nem, akkor marad a buszozás. Út közben folyamatosan alkudozik, de nem engedek, aztán amikor már majdnem a buszpályaudvarra érünk, rábólint az 1000 B-ra, tehát taxival nyomulunk le egészen Kanchanaburi városáig. Ez az 1000 B, kb 170 km (persze neki vissza is kell jönnie) nagyon jó vásár volt, már csak azért is, mert egy légkondis és nagyon kényelmes autóval haladunk, ráadásul így megspórolom a bangkoki és Kanchanaburiban történő taxizás költségét is. Megállunk tankolni, veszünk innivalót és taxisunkat is meghívjuk egy üdítőre, meg egy helyi redbull koppintásra. Lehet kapni rendes RedBull-t is, de neki ez kell. Taxisunk egyébként tök jó arc, állandóan nyomja a dudát, folyamatosan kommentálja az utat a sajátos angol kiejtésével, de 4-5x-re mindig megértem, mit is akar mondani. Molly hamar bealszik, én meg bambulok és csodálom a sok tarkára festett kamiont, iránytaxit meg ilyeneket. Bangkok külvárosi részét elhagyva végre jönnek a pálmafa erdők, apró tavak és útszéli parkok. Egymást érik a watok, amelyek cifrábbnál-cifrább díszítésűek, valamint a sárkány motívum mindegyikben magtalálható. Baromira tetszik, hogy végre elhagytuk a várost és hamarosan valami kevésbé urbánus környezet vesz majd körül minket. Másfél, két óra elteltével megpillantom a Kanchanaburi táblát, valamint taxisunk is jelzi, hogy megérkeztünk. Kérdi, hogy akkor most itt hová. Felébresztem Mollyt és szerencsére pont megpillantok egy táblát “River Kwai” felirattal, szólok emberünknek, hogy arra kanyarodjon. Megkérjük, hogy álljon félre, elővesszük a laptopot és a lementett szállodanevekből mondunk neki egyet. Bekanyarodunk egy buszpályaudvar szerű hatalmas térre, ahol sorban állnak a graffitizett oldalú buszok ami a csajomnak nagyon tetszik, el is nevezi őket Disneybuszoknak. A sofőrünk a helyiektől kérdezősködik, hogy merre van az általunk mondott hotel, amit a helyiek elmutogatnak, majd Ő odavisz az első, útjába kerülő hotelhez. Oké lesz, már így is sokat segített, szedném ki a csomagokat, de nem engedi, mondja, hogy előbb nézzem meg, hogy rendben lesz-e a szállás, mert ha nem, akkor visz tovább. Már a taxiból láttam, hogy oké, csak az árától féltem, de feleslegesen. 1000 B-ért olyan helyen szállunk meg, amiről csak álmodtunk eddig. Elköszönünk emberünktől és elfoglaljuk bungallónkat. Minden hibátlan. Gyönyörű berendezés, parkos-füves a környezet, látszik, hogy rengeteget gondozzák. A bungallónk bejáratától kb 20 méterre a Kwai folyó hömpölyög, a partról látni a híres hidat is, aminek nagyon örülünk. Úgy összességében véve csodálatosan érezzük magunkat. A személyzet figyelmes és nagyon vendégszeretők, itt már nyoma sincs a Bangkokban érzett átverős feelingnek. Mindenki kedves, mindenki mosolyog és főleg senkinek nincs a szemében sunyiság és aminek külön örülünk, hogy egy darab tuktukot sem látunk. Gyorsan lezuhanyzunk, majd irány sétálni. Út közben Molly megpillant egy motorkölcsönzőt és javasolja, hogy béreljünk egyet. A boltban egy pufi csaj siet segítségünkre, Tőle bérelünk motort 200 B-ért, és Ő az első, akivel ebben az országban normálisan sikerül kommunikálni. Szépen beszél angolul, végre valaki, aki ki tudja mondani az összes mássalhangzót és ami a legjobb, hogy baromi kedves és segítőkész. Kérdi, hová megyünk majd, mire mondjuk, hogy a Tigris teplomba. Erre fintorog, Ő nem szereti, azt mondja másra nem jó, csak arra, hogy az ember csináljon egy képet a tigrissel, aztán elhúzzon onnan. Nem gond, nekünk pont ez a célunk. A vízeséseket javasolja, azok állítólag nagyon szépek. Végig mosolyog, meg kezünkbe nyom valami kis ingyenes, térképszerű kiadványt, csak azt kéri, hogy majd hozzuk vissza, mert csak az van neki. Készítünk vele pár fotót, megkínál minket mandarinnal – ami bár zöld, baromi édes-, majd elrobogunk. A térkép alapján indulunk el és nagyon elégedettek vagyunk. Sokáig motorozunk mindenféle utakon, majd egy helyi szafari parknál lyukadunk ki, ami csak az Isten tudja melyik városban van. A nálunk lévő 500 B kevés a kettőnk belépőjére ezért megkérdezzük, hogy lehet-e valahol pénzt váltani, mert szeretnénk bemenni, de az viszont 600 B kettőnknek. Sajnos itt pénzt váltani nem lehet, de kérdi a jegyárus csaj, hogy mennyi pénz van nálunk. Mondom neki az 500 B-ot, erre mondja, hogy nem gond, akkor ad gyerekjegyet, ami 150/fő. Odaadom neki az 500 B-ot, számítok rá, hogy nem ad vissza, de tévedek. Csak a gyerekjegy árát veszi el, a többit visszaadja. Ismét egy pozitív dózis, teljesen jól érezzük magunkat. Beülünk a szafari buszba, összesen ketten vagyunk rajta. Nagyon kotvány mind a busz, mind a park, de kalandnak poén. Látunk tigrist, oroszlánt, zsiráfot, ami bedugja a fejét a buszba és kaját koldul. Látunk zebrát, struccot, meg még egy-két állatot, de összességében elég rossz körülmények között vannak tartva és elég lehangoló az egész. Kb 40 perc a látogatás, amelynek végeztével megbeszéljük, hogy érdekes volt, de gagyi, majd haladunk hazafele. Ekkor kb délután 4 óra körül jár az idő. Hazafele menet egy autó platóján kislányok ülnek és veszettül integetnek. megelőzöm őket, hangosan kacagnak, majd mikor visszaelőznek minket, még hangosabban és folyamatosan integetnek. Integetünk mi is, aztán elhúznak tőlünk. Folyamatosan lassan megyek, mert a baloldali közlekedés nagyon idegen számomra és a „lassan járj tovább élsz” elvét követem, hiszen még csak a második nap vagyunk itt, kár lenne már most összetörni magunkat. Folyamatos 50-es tempóban robogunk, amikor elkezd zakatolni az út. Na, ez az M7 feeling, de egy idő után gyanús lesz a dolog, úgyhogy megállok és roppant szakértelemmel megállaptom, hogy defektet kaptunk. Ma annyira jó volt minden, hogy ezen csak röhögni tudunk és vigyorogva toljuk a motort a + 35 fokos melegben, közben gyönyörködünk a tájban. Kb 2 percig tolom a motort, amikor megáll mellettünk egy thai motoros arc, aki valamit makog, de csak a saját nyelvén, folyamatosan mosolyog és mutogat a kerékre. Igen, tudom, hogy defektes – mondom és röhögünk. Ő is röhög, majd mutat maga elé, gondolom azt, hogy arra toljuk a motort, de hát eddig is ezt tettük. Még valamit magyaráz thaiul, majd nagy vigyorgások közepette elrobog. Ismét 2 perc tellik el, ismét egy robogó áll meg mellettünk és ismét egy emberke akar segíteni aki egy szót sem beszél angolul. Thaiul magyaráz, vigyorog, majd mondja, hogy a csajom üljön fel mögé, én meg üljek a motorra és kövessem. Nem tartom túl jó ötletnek, de elég határozottnak tűnik, úgy látom komolyan gondolja. Ráülök a motorra, beindítom, majd zakatolok mögöttük. Ekkor fordul meg a fejemben, hogy mi van, ha most elrabolják a csajom, de megnyugtat, hogy a srác folyamatosan megvár, visszanéz stb.. Kb 5 perc múlva megérkezünk egy motorszerelő műhelybe, illetve először valahova máshova visz, ott kérdezősködik és onnan irányítanak minket a szerelőhöz. Ott letesz minket, mosolyog még néhányat, majd eltűnik. Ez egy olyan műhely, amit eddig csak a filmeken láttam. A talaj döngölt föld, csoda szakadt járgányok várnak javításra és az egész műhely egy tákolt valaminek tűnik. Kb valami dél-amerikai csóró országban forgatott filmekbe illik ez bele, de most itt látjuk élőben. Molly figyelmeztet, hogy már csak euro van nálunk, meg összesen 200 B. Abban biztos vagyok, hogy a nálunk lévő baht nem lesz elég, de nem akarom ezt most megvitatni velük, nehogy elvegyem a kedvét a szereléstől. Szétszedi a gumit, majd mutatja, hogy sajna nem ragasztható, új belső kell bele. Oké – bólintok, majd felül egy szakadt motorra és elrobog új belsőt venni. Kb 5 perc múlva ér vissza, de idő közben megérkezett valami nő, aki a fényképező gépeinket látva iszonyatosan lázba jön. Thaiul beszél hozzánk, mutogat a gépre, kéri, hogy kipróbálhassa, mi persze engedjük, nem gond. Folyamatosan mosolyog, mi is mosolygunk erre gyorsan eltűnik és kb 2 perc múlva megjelenik az Ő gépével. Egy kis kompakt gép, Fuji 5600-as és roppant büszke rá. Elismerően bólintunk, erre újra eltűnik és megjelenik a lányával, meg két fotóalbummal. Magyarázza, hogy Ő készítette a képeket. Szinte mindegyiken esküvői fotók vannak. Párok szépen felöltözve, de mezitláb, van amin kisgyerek stb… Tök érdekes az egész, mi nézzük a képeket, ő folyamatosan kommentálja, persze mindezt thaiul, a srác meg közben szereli a motort. A lánya valamennyit gagyog angolul, ő is jó fej. Szép arcú kislány, készítek róla egy fotót amit megköszön, majd Ő is készít rólam egy képet a saját gépemmel, majd megköszöni, hogy használhatta. A szerelőműhely környékén egyébként izgalmas arcú emberek, dohányoznak, pihennek, beszélgetnek. Mindez a semmi és az alig valami határán van, szerintem a helynek igazából nincs is neve. Nagyon tetszik nekünk a dolog, de kezdek aggódni, hogy vajh’ mennyit gombolnak le rólunk a javításra. A srác elkészül a munkával, kérdem tőle az árat, ő 160 B-ot mond. Félelmetes. Folyamatosan kellemes csalódások érnek, kezdem megszeretni a thai embereket. Bangkok persze más, az még mindig nem szimpi, de az itteni emberek kedvessége mindenért kárpótol. Elköszönünk a szerelőtől és ezektől a kedves, egyszerű és közvetlen emberektől, akiknek a beszédéből semmit nem értettünk, de a gesztusaikból minden kiderült. Innen már nem történik semmi, szépen visszamotorozunk a szállodába, Molly még talál egy döglött agámát amit már elkezdtek enni a hangyák, de megnyugtat, hogy nem akarja magával hozni. Lezuhanyzunk, megbeszéljük a nap élményeit, majd rájövünk, hogy még nem ettünk ma semmit, úgyhogy vacsora után nézünk. Először pénzt váltanánk, de a váltó már bezárt, úgyhogy a recepciós csaj intéz nekünk valakit, aki hajlandó váltani. Normál árfolyamon vált, megköszönjük, majd elhúzunk vacsorázni a Kwai folyó hídjának lábához, egy úszó étterembe. Itt rendelek egy Tom Yum Gung levest ami kb 3x finomabb, mint Bangkokban, ettől teljesen elalélok, valamint valami csirkét gyömbérrel, csilivel, meg kókusztejjel. A pincércsaj kérdezi, hogy fűszeres legyen, vagy ne, vagy közepes. Én fasza gyerek vagyok, úgyhogy fűszeresen kérem. Úgy kértem, hát úgy is kapom. Lángol az arcom, de megeszem, viszont ahogy az utolsó falat is lecsúszik, sürgőssé válik, hogy visszamenjünk a szállásunkra. Út közben még veszünk némi innivalót és szerencsére még időben elérem a fürdőszobát. No comment. Lezuhanyzunk, Molly lefekszik aludni, én meg naplóírásba kezdek, mert még frissek az élmények. 2-3 óra múlva nyűgös lesz, mert állandóan felkel a klavi hangjára, némi ciccegéssel tudatja, hogy nem tetszik neki a rendszer. Mivel nincs kedvem balhézni, a lefekvés mellett döntök, elteszem a gépet és elmegyek ismét zuhanyozni. De közben „kimegy az álom a szeméből”, úgyhogy most Ő nem hagy engem aludni. Így aztán átbeszéljük a nap történéseit a sok pozitív élményt, a sok izgalmat, így aztán jócskán hajnal 4 felé jár az idő, mire elalszunk.