Én kitartok a végsőkig, úgyhogy a közreműködésemnek hála, a tervezett időben landolunk is Hanoi csodás repterén. Jó, azért a reptér nem annyira csodás, mint amilyen nagy, de legalább van mosdó, meg mozgójárda, meg egy csomó fapofa határőr. (már sokszor megfordult a fejemben, hogy tutira képzik őket, visszaköszönés és mosoly ellen, mert bárhol a világon, mindenhol ilyenek)

Gyors útlevélvizsgálat, a vízumokkal minden rendben, mehetünk a csomagjainkért. Megfordul a fejemben, hogy felvetem Dórinak, “remélem minden rendben lesz a csomagjainkkal” csak azért, hogy ne unatkozzon, de beelőz és gyors aggódásba kezd.

Mondjuk most kivételesen nem annyira alaptalanul, mert néhány bőrönd megérkezése után nem jön több, pedig azok mind Dubaiból kerültek ide, rajta van a címkéjükön. A csomagok gazdái viszont sehol, szóval azok keringenek egy darabig. Aztán meg két szalagra is ki van írva, hogy Dubai, tehát nem unatkozunk, Dóri az egyik szalag mellett, én meg a másiknál, néha vissza-vissza rohanva, de aztán minden rendeződik, és megérkezik a két zsák, viszonylag sértetlenül, de azért eléggé megnyomorgatva. Reméljük, hogy a légifelvételekért felelős eszközöknek nem esett baja, de erre most nem érünk rá, mert haladnunk kell kifele, ugyanis otthon még olyat tettem, amit eddigi életemben soha.

A szállodától kértem transzfert. És hogy miért is? Nos az ismerőseim felhívták a figyelmem, meg egy rakat fórum is arról ír, hogy a taxisok a világnak ebben az országában is elkurvultak rendesen, és csudára meg tudják vágni az utasokat. A szállodából viszont a kb 40km-es útra kaptunk egy 18USD-ról szóló ajánlatot, és még ki is jönnek értünk, és kis táblával várnak… csodás, mindig erről álmodtam.

Szóval most kell mennünk kifele a zsákjainkkal és keresni egy arcot a sok közül, aki egy Capella Hotel táblával a kezében vár majd minket frissítőkkel és minden egyebekkel. Időközben beugrik, hogy nem a Ritzbe foglaltam szállást, hanem csak egy 5e Ft-os szállodába, szóval már csak a táblát keresem, frissítő nélkül, és nem is hiába. Emberünk ott van, jön, és nem, nemigen beszél angolul, csak a legszükségesebbeket, mindenesetre tudatom vele, hogy most 5 percet várnia kell, mert rágyújtanánk (ronda dolog, tudom, de leszokóban vagyunk, na) Arc mondja, hogy nem gond, oda álljunk, és jön is mindjárt a kocsival.

Jól van cimbora, ne is tétovázz, mert bár készültem rá, hogy meleg lesz, de arra nem, hogy ennyire. De tényleg.

Sokat hápogni nincs időnk, arc jön kocsival, mi beszállunk, ő meg megindul.

A reptérről befeleé vezető úton a leginkább szembetűnő az, hogy sofőrünknek esze ágában nincs egy sávban menni, valamiért mindig a felezővonalon halad, mintha muszáj lenne. Mindegyis, hulla fáradtak vagyunk, csak arra vágyunk, hogy lefürödjünk és kipihenjük magunkat. Csak bambulunk kifele az ablakon és persze azért mosolygunk, mert utazni mindig jó.

Kb 40 perc autókázás után megérkezünk a szállásunkra, ahol egy kedves leányzó elmond minden fontosat, felveszi az adatainkat és még egy perc türelmet kér, pont annyit, hogy a kolléganője le tudjon rohanni bennünket a “hovamészmicsinálsz” kérdésekkel, és felajánja szolgálatait, mert ugye mindenki más csaló, és ők nagyon jót akarnak, és visznek minket bárhová, csak fizessünk érte. Udvariasan megköszönjük, és megkérjük, hogy hagyjon már minket a p-ba békén, fáradtak vagyunk, zuhanyozni akarunk és pihenni, meg enni, meg minden egyebet, de most semmiképpen nem akarnék az első átverés részese lenni, arra ráérünk még, leaglább pár órát, ha többet nem is. És persze többet nem kell várnunk rá, nyilván.

A szoba okés, a légkondi tökéletesen célbaveszi az ágyat, ami egyrészt azt garantálja, hogy nem lesz melegünk, másrészt garantálja az arcüreggyulladást, vagy egyéb hasonló finomságot, amitől azért eltekintenénk. Kicsit kezelésbe veszem az eszközt, mert a swing funkció valamiért nem működik rajta, így éles ésszel megállapítom, hogy az sem fog működni, hogy a terelőlapot egy szélső állásban megállítom, ne ránk fújja már közvetlenül a hideget. De a magyar ember leleményes, és amit nem tud megoldani finoman, azt megoldja… mondjuk úgy: határozottan. Tehát némi nézelődés után izomból végállást generálok a terelőlapokon. Ez volt a gyorsabbik verzió. A másik megoldás az lett volna, hogy jelentem a hotelben, hogy a légkondink swing funkciója nem működik, de ezt még végig sem gondolom, máris látom magam előtt a recepciós tanácstalan arcát, így biztos vagyok benne, hogy az én megoldásom volt a helyes. Kárt nem okoztam, törni semmi nem tört, mi is boldogok vagyunk és nekik sem kellett tanácstalan képet vágni.

Gyors fürdés, és pihenés… hát persze, dehogy! Illetve fürdés igen, de ugye itt a város kint, mindenfelé izgalmas dolgokkal, úgyhogy a pihenés most kimarad, hiszen még csak délután három óra van.

Megindulunk. Első utunk egy olyan boltba vezetne, ahol itteni prepaid sim kártyát lehet kapni, és akkor most gondolkodnom kell, hogy milyen boltot is mondjak. Merthogy gsm bolt lenne, vagy ilyesmi, mert telefonkártyát akarunk venni, hogy a mobilunkba téve használhassuk a netet, és azzal együtt egy csomó csodás szolgálatást, mint pl. a Google Maps, de mivel Ázsiáról beszélünk, így természetesen nem telefonos boltot kell keresnünk, csak annyit kell látni majd, hogy sim card. Gondos felderítés után a szállodától kb 13,5 méterre, egy utazási iroda nyújt segítséget, és kártyát is. Két db sim kártyát vásárolunk félmillió VND-ért, ami átszámítva pontosan 6.000 Ft. Tehát egy db simkártya, rajta 10Gb adatforgalommal 3.000 Ft. Na, első mission teljesítve, és ha már itt vagyunk, akkor pénzt is váltunk, 200 USD-t (mert ide azt érdemes hozni, mármint USD-t, nem pont 200 USD-t) Kapunk érte egy halom pénzt, ami itt dong névre hallgat. A többi USD-t kettéosztjuk, egyik adagra Dóri vigyáz, a másikra én, hogy ha netán sikerülne kizsebelni valamelyikünket, akkor ne vigyék az összes kincset, csak a felét. Mert mi dörzsöltek vagyunk ám. Meg most izzadtak is. Merthogy itt most nyár volna. Próbálnám megosztani az olvasóval, hogy milyen is a meleg ami most körbevesz minket, de nem igazán tudom átadni az élményt. Voltam már ennél melegebb helyen is Afrikában, de az száraz meleg volt. Itt meg olyan páratartalom van, hogy inni lehet a levegőt. Szédületes.

 

A további terveink között sok dolog szerepel, de van egy, ami mindennél fontosabb: sört kell szerezni! Mégpedig mielőbb, mert mint azt írtam volt, izzadunk, a folyadékot pótolni kell, és még nem vagyunk tisztában vele, hogy vajon melyik palackos vizet lenne érdemes megvenni. Túl nagy a választék, és ez összezavar. Van itt víz láthatóan a Pepsitől, a Coca-Colától, és valami harmadik is. Sör viszont a legtöbb helyen csak 3-4 féle van, abból sokkal könnyebb lesz választani. Ez nagyjából Vietnám egész északi részére igaz: van Hanoi, Saigon, Tiger (ez utóbbi nem is vietnámi, szóval kihagyjuk) meg még maximum egy fajta, ami hol ilyen, hol olyan. Most keresnünk kell egy szimpatikus vendéglátóipari egységet, ahol megpihenhetünk, ehetünk, de mindenekelőtt sörözhetünk egyet.

Ehhez azonban közlekedni kell, jelen esetben gyalog. Viszont a közlekedésnek vannak egyéb szereplői is, akik nem gyalog vannak, hanem motorral, autóval, netán busszal. A vietnámi közlekedési morálról már sokat olvastam, viccesnek is találtam, élőben megtapasztalni viszont teljesen más, mint olvasni róla.

Vannak itt is közlekedési lámpák, mint a világ összes többi országában, meg gyalogos átkelőhelyek, de minek? Itt mindenki megy, ahogy tud, és ez alól senki sem kivétel. Motorosokból iszonyat mennyiség van, és őket még annyira sem érdekli a közlekedési lámpák aktuális fényjelzése, mint az autósokat, pedig ők is magasról, és ballisztikus ívben szarnak rá. Tehát átkeléskor a lámpára hagyatkozni teljesen felesleges. De mit tehet az ember, ha egy kereszteződésben minden irányból motorok és autók sokasága áramlik folyamatosan? Nem sokat, de azt nagyon. A módszer a következő: körülnézel, lelépsz és elindulsz egyenletes sebességgel, közben imádkozol, hogy átérj épségben. A másik módszer amit Dóri csinál, hogy nem néz semerre, csak mellettem áll, és csak arra figyel, hogy folyamatosan mellettem legyen. Az élet kevés területei közül az egyik, ahol teljesen rám bízza magát. Persze csak kényszerből.

Ez egyáltalán nem vicc, még sehol a világon nem láttam ekkora kuplerájt közlekedés tekintetében. És itt nem áll meg a dolog, hogy nem állnak meg a lámpánál, mert simán megtörténik például az is, hogy a forgalommal szembe megy a motoros, mert éppen arra van dolga, és arra a pár kilométerre már minek a jó sávban haladni? A legjobb az egészben, hogy senki nem dudál emiatt, dudálnak minden más miatt, de amiatt, hogy “édesanyád”, amiatt nem. Ezt is meg kell tanulni és meg kell szokni. Ha nem ugrálsz az úton, nem tétovázol, akkor folyamatosan haladva gond nélkül át fogsz jutni, ha viszont megállsz, akkor forgalomtól függően bármennyit állhatsz ott, nem állnak meg, hogy átengedjenek, csak simán kikerülnek, mert biztosan nem véletlenül ácsorogsz az út közepén. Vagy ott van dolgod, vagy ott tetszik neked, őket nem nagyon érdekli, megszokták már, hogy a nyugati ember hóbortos. Ilyen körülmények közt kell nekünk sört szerezni, ami akár kihívást is jelenthetne, és ha igen, mi elfogadjuk.

Van a mondás, hogy szerencséje annak van, aki megdolgozik érte. Nos, mi sokat dolgozhattunk, mert seperc alatt vagy 50 ilyen helyet találunk, tapasztalat hiányában találomra beszakadunk egybe, ahol -minő véletlen- egy kis utazási iroda is üzemel, mert nehogymár ebben az országban egy helyiségnek csak egyetlen profilja legyen! Sörök rendelődnek és Hanoi beer képében meg is érkeznek, nagyon helyes kis palackok, fél literesek és 30.000 VND-t kell érte fizetni, ami kb 370 Ft. Az összeget sokallom, a sört viszont keveslem, szóval rendelünk még egy-egy üveggel, és a második még az elsőnél is sokkal jobban esik, pedig már az sem volt kutya. A sör beüt, a kb. 36 órás fentlét után nincs nehéz dolga velem, a mosolyom egyre szélesebb, szóval következhet a vidám kajarendelés. Sült rizs, meg valami curry, meg a jó ég tudja mi, de ízre rendben van, bár ázsiai viszonylatban nem kiemelkedően jók. Közben Dóri, az intésem ellenére megkérdezi az utazási irodás nőt, aki egyben pultos, kocsmáros, felszolgáló is, hogy milyen ajánlataik vannak a Halong öbölre szólóan. És arról is érdeklődik, hogy van-e még hely. A nő megérzi a vérszagot. Fáradtak vagyunk, ő szépeket mond, Dóri extrán lelkes, a nő ad discount-ot is persze… nem részletezném a továbbiakat, csak az eredményt: fél órával később fejenként 170 dollárral keskenyebb a pénztárcánk, viszont van voucherünk egy 3 nap, két éjszakás útra, a Halong öbölbe. Egy éjszaka luxushajón alvással, egy éjszaka meg a Monkey Island-on, ami nagyon szép, meg jó, meg minden. Lesz csomó program, ha akarjuk, ha nem, és jönnek értünk holnapután reggel, visznek tuti kis busszal, boldogság vala.

Az étteremben való ücsörgéssel annyi idő elmegy, hogy ránk is sötétedik. Mostanra sikerült annyira visszalassulnunk, hogy kicsit nézzük is a várost, illetve azt a részét, ahol vagyunk, a régi városrészt. Ázsiai léptékkel nézve sem tiszta, de azért hangulatos, és persze zajos is, meg szmogos is, nagyon, meg azért jó is… azt is nagyon.

Az éttermekből mindenhol jó illatok szállnak kifele, ahol meg nem az éttermekből, ott az utcai sütögetőstől, a lényeg, hogy a nyáltermelődés egy percre se álljon le. Mivel ez a régi városrész, étterem és utcai sütögetős is van minden második kapualjban, és minden elsőben meg ruhabolt. Van ahol a kettő együtt van, és kaja közben tudsz ruhát is válogatni, amire majd szükségünk is lesz, mert viszonylag üres zsákokkal érkeztünk. Kaja után egy kis felderítő útra indulunk. Van itt egy nagyon pöpec kis tó, a Ho Hoan Kiem, rajta híddal, meg valam épülettel, majd holnap megnézzük. Most viszont nagy történés van, mert most van az éjszakai piac, csak itt, csak most, megismételhetetlenül. Nézzük a cuccokat, az árak és a választék is pont ugyanaz, mint az összes többi boltban, nyilván ez is csak a hülye turistáknak van, szóval mi kihagyjuk a vásárlást. Kivéve én, mert azért a 360 Ft-os selfie botot nem lehet kihagyni még akkor sem, amikor kiderül, hogy Iphone készülékhez és bárgyú turista archoz mérve már 720 Ft-nak megfelelő dongba kerül.

Kipróbálok még pár bluetooth fülest, amire szép BOSE és BEAST, meg hasonló márkák logói vannak nyomtatva, de a minőségük csapnivaló, az eredetiség meg eddig sem volt kérdéses, mert nyilván nem az.

Aztán vásárolok még egy The North Face márkanévvel ellátott kis táskát, amibe pont minden olyan cuccom belefér, amit a városnézések alkalmával magammal viszek. Pénz, telefon, fényképező, szelfibot, útlevél és egyéb apróságok. Ezért egy jelentős 1600 Ft-ot kell leszurkolnom, a minősége láthatóan jó, és mint utóbb kiderül, nagyon jó szolgálatot is tesz egész utazásunk alatt.

A piac végére érve Dóri már erősen rá van fixálva egy kókuszra, mert sokan jönnek szembe velünk, szívószállal a termésben, az meg ugye hatással van az emberre. Rám nem. Rám még egy-két sör lenne hatással, de azért veszünk egy kókuszt, csak a feeling kedvéért. Én nem szeretem, de Dórinak ízlik, csak kevesli a benne lévő lötyit. Nem baj, így legalább hamar elfogy, és foglalkozhatunk végre komolyabb dolgokkal, pl azzal, hogy honnan szerzünk még sört. Beülni már sehova nem akarunk, de a lendület még bennünk van, úgyhogy gyorsan veszünk egy kis boltban. A tóparton az is hamar elfogy, és már későre jár, 10 óra is elmúlt, nem is számolom, hány órája nem aludtam, és amúgy előtte sem sokat, de azért még Hanoi beert ismét vételezünk egy közeli boltból, ahol többet fizetünk érte, mint az étteremben. A fáradtságnak már egy olyan szintjén állok – mit állok, lebegek – amikor halál pontosan tudom, hogy át vagyok verve, és mégsincs erőm hozzá, hogy ellent mondjak. Add a sört, adom érte a csillagászati árat, haladjunk visszafele a szállodába. A sört még a szálloda előtt elkortyoljuk, aztán fel a szobába, fürdés, fekvés, némi beszélgetés, aztán alvás, mert holnap, azaz már bőven ma, sok dolgunk lesz, nagyon sok.