Bőséges, 4 órányi alvás után arra ébredek, hogy valaki dudál mellettem. Kinyitom a szemem, de Dóri nyitott szemmel nem hasonlít buszra, sem autóra, szóval felmerül bennem, hogy ez a hang talán máshonnan jött. Jött, és jön… szakadatlan. Dacára a szálloda adatlapján feltüntetett hangszigetelésnek, a szobánk nagyon zajos, de ugye ennyi pénzért nem reklamál az ember, mert nincs értelme, úgysem értenék, nekik ez normális.

Szerencsére nem csak én keltem fel, és ha már így rommá aludtuk magunkat, reggel 6-kor mehetünk is reggelizni. A reggeli az árban, élni kell vele, hamar magunkévá teszünk némi sárkánygyümölcsöt, dinnyelevet, valami tésztás ételt, aztán nyomás kifelé a városba. Egy picit kipihentebben sem tűnik sokkal tisztábbnak, de szerencsére legalább annyira kalandosnak hat, mint előző este. Reggel fél 7 van, ideje megkóstolni a helyi gasztronómia egyik csodáját, a tojásos kávét. A régi negyedhez közeli főtéren, a tó mellett van egy kávézó, ahol viszonylag borsos áron megrendeljük ezt a különlegességet, amíg hozzák, addig meg kicsit legeltetjük a szemünket a reggeli Hanoi forgatagán. Nem kell nagyon figyelmesnek lenni, hogy lássuk, az emberek túlnyomó többsége motoron közlekedik, autóból szerencsére jóval kevesebb van az utakon. A motorokon nem ritkán komplett családok ülnek, két felnőtt, két gyerek simán elfér egy Simson méretű kis járgányon, és láthatóan emiatt a rendőr se nagyon izgatja magát, ez itt megszokott. 10 évvel ezelőtt Thaiföldön már láttam ilyet, csak itt jóval többen választják az utazásnak ezt a formáját. Kb idáig jutok a gondolatmenetemmel, amikor jönnek a tojásos kávék. Mármint csak egy olyan, mert Dóri issza azt, én meg egy kókuszos kivitelt, és bár nem vagyok nagy kávéhívő, ez a verzió nagyon ízlik, a tojásos meg még jobban, nyilván megkóstoljuk egymásét. A hatására nem vagyunk felkészülve. Roppant erős, olyat dob az emberen, mint Növényi Norbert fénykorában, ezért gyorsan el is indulunk város nézni. Az első utunk egy kis emlékhelyre vezet, a kis tóban lévő szigetre, ahová egy piros hídon keresztül, sétálva jutunk el. Belépőt is szednek, kb 360 Ft-nak megfelelő dong, tehát nem vészes. Az apropó, amiért a hely üzemel, az, hogy elvileg itt jött elő egy szent teknős, és adott egy kardot (ami szintén szent) egy hadvezérnek (aki feltételezem, szintén szent) és ezzel sikerült kiebrudalni a kínai elnyomókat, akik a vietek szemében egy cseppet sem voltak szentek. Nos, ilyenért már érdemes felállítani egy emlékművet. Odabent van egy teknős, ami vagy fából van, vagy akármi másból, némi Buddha szobor, a szokásos füstölőkkel, és áldozatokkal. Az áldozatok közt szerepel kávé, cigi, dobozos üdítő, száraztészta, meg amit el tudsz képzelni, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt ami napjainkban elengedhetetlen feltétele a modern életnek.

A sziget egyébként nagyon kicsi, nagyjából 15 perc alatt letudtuk az egészet, tehát indulhatunk tovább. A terv az, hogy körbesétáljuk a tavat, megnézzük a régi börtönt, meg valami katedrálist, és megpróbáljuk túlélni a hőséget, ami még véletlenül sem mérséklődik kb soha, még éjszaka sem. Reggel fél 9 magasságában nekivágunk a tónak. Körben gyönyörűen parkosították, a tóban számtalan kis szökőkút van ami eléggé feldobja a látványt. Meglepően kevés európai turistát látunk, aminek azért egy kicsit örülünk, ha már ilyen messzire utaztunk. A tó másik oldalán némi fotózkodás után a katedrális irányába haladunk tovább. Dóri térképészkedik, én meg gyönyörködöm az iszonyat nagyságú virágokban, meg a lehetetlenül zöld fákban. Némi kitérő után megtaláljuk a St. Joseph Katedrálist, ami… ami egy katedrális. Engem ezek nem tudnak nagyon felvillanyozni, sosem tudtak, számomra egy keresztény templom egy ázsiai országban egyrészt tájidegen, másrészt csak azt juttatja eszembe, hogy a vallás nevében hány embert is mészároltak le anyagi javakért. (a hívőktől ezúton is elnézést kérek, én tiszteletben tartom, hogy ők hisznek valamiben, én meg hiszek abban, hogy a hittérítőknek lófasz keresnivalójuk sem volt sem erre, sem Afrikában, sem sehol máshol, még akkor sem, ha szerintük az ő istenük sokkal frankóbb a másikénál, mert az el van hízva vagy ilyesmi…. de ezt inkább hagyjuk is)

A katedrálist néhány kattintással letudjuk, úgyhogy menetelünk tovább, megnézni a régi börtönt, amit kis forgolódás után meg is találunk. Belépődíj a szokásos 360 Ft-nak megfelelő 30.000 dong, aztán elénk tárul, hogyan is raboskodtak itt régen.

Nem túl jól. Ott kezdeném, hogy a helyi börtön, mielőtt börtön lett, egy kézműves telep volt, ahol mindenféle jó cuccokat, edényeket, tálakat stb, készítettek. Nos ebből lett börtön, ahol aztán embertelen körülmények között tartottak fogva, javarészt politikai foglyokat. Egy-egy cella kb 40 főre volt méretezve, és már akkor sem volt túl kényelmes (hogy is lett volna, mikor egyik lábuk mindig a földhöz volt láncolva) de ezekben a cellákban nem volt ritka, hogy akár 120-130 embert is őriztek, szóval némileg nagy volt a zsúfoltság, levegőtlenség, hőség és kosz. Nem meglepő módon a börtönt a Francia gyarmatosítók használták, és ezek a köcsög telepesek nem átallottak fotókat is készíteni a foglyokról, velük pózolva… És persze nyilván idehozták az egyik nagy találmányukat, a guillotine-t, azaz a nyaktilót. És most erről itt ennyi legyen is elég.

Egy jóérzésű embernek nem emelkedik nagyon a hangulata az ilyen helyektől, nekem meg pláne nem, úgyhogy talán még a végére sem érünk, amikor úgy döntünk, hogy húzzunk innen fenébe.

Dél felé jár az idő, felhő sehol az égen, a nap meg tűz kegyetlenül, ideje valami ebéd után nézni. Meg is indulunk visszafele, árnyékról-árnyékra haladva, közben nézzük a város életét, meg valami helyet, ahol majd ennénk.

Betévedünk egy műszaki boltba, ahol próbálok árak után tájékozódni, hogy vajon itt mennyi az annyi, de nincs összehasonlítási alapom, olyan tévék és hűtők vannak, amik otthon nincsenek, a mobiltelefonok esetében meg a kiírt összegre a jó ég tudja, hogy milyen szerződési feltételek vonatkoznak, szóval felhagyok a kísérletemmel, és marad a kajálda keresés.

Van hely ami élből drágának tűnik, meg van, ahová most nem vágyunk, pl gőzölgő fazék mellé ülni légkondi nélkül az amúgy vagy 40 fokban, tehát úgy döntünk, visszamegyünk kajálni a régi negyedbe. Útközben veszünk vizet (igen, vizet, nem sört, ilyet is szoktunk) aztán megpihenünk a tó partján, mert Dórit eléggé lestrapálta a meleg. A telefonos applikációt nézve konstatáljuk, hogy egy laza 15 km-t tettünk eddig magunkba gyalog, ami nem rossz teljesítmény. Kis pihenő után a tó mellett visszaballagunk a központi részhez, és eközben egy italautomatát pillantunk meg. Csak merő kíváncsiságból megnézem az árakat, és láss csodát: a fél literes víz szinte mindenhol 10.000 dongba került nekünk (124 Ft) itt viszont pont a fele. Úgy látszik az automata nem tesz különbséget turista és helyi arc között, az majd egy következő feature lesz. Gyorsan veszünk is még vizet, aztán séta a kajás hely irányába. Azt vettük a fejünkbe, hogy ebédre a világ egyik leghírsesebb levesét, a Pho levest fogjuk enni. Aki még nem kóstolta, kóstolja meg, mert iszonyat finom. Aki még nem evett, annak ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy viszonylag nagy tál, abba belenyomnak egy adag rizstésztát, rászednek egy csomó mindent (mungóbab csíra, meg még pár féle csíra, zöldhagyma, vékonyra vágott hús, nagyon sok zöld fűszernövény, főleg koriander, és a tetejére rálöttyintenek egy adag tűzforró levest, amit nagyon hosszan, általában csontokból és midnenféle húsokból főznek. Aki szereti, tesz bele chillit, szójaszószt etc… Az eredmény egy olyan ízbomba, ami roppant hatással van rám, meg úgy általában bárkire, aki megkóstolja. Már otthon is szerettem, de itt, az eredetit még sokkal jobban. Nos, ilyen levest keresünk, és olyan nagyon nem kell keresni, mert ilyet szinte mindenhol lehet kapni Vietnámban.

Viszont van egy kis probléma, mégpedig az, hogy bár pho elég sok étteremben kapható, az éttermek kényelmi színvonala nem mindenhol a megfelelő számunkra. Még mielőtt valaki azt hinné, nem, nem szoktunk sokcsillagos éttermekhez, pont nem érdekelnek a csillagok, viszont 15 km gyaloglás után az ember azért leülne kényelmesen, és hátradőlne egy picit. A probléma jelen pillanatban az, hogy a vietek általában olyan pici helyeken ülnek és esznek, amelyekhez mi nem szoktunk, és most nem is nagyon akarunk. Az átlag helyet úgy kell elképzelni, hogy az utcától semmivel sem elválasztva van egy kis asztalka, ami kb 50 cm magas, jellemzően műanyagból fröccsöntve, és az asztalka körül, ahogy az már megszokott, vannak a székecskék. Ezek a székecskék viszont nem annyira székek, mint amennyire inkább sámlik. Hulla fáradtan semmire sem vágyunk kevésbé, mint arra, hogy kb guggolva, az utcán, a 40 fok melegben fogyasszuk el ebédünket, ezért kajtatunk tovább, hogy megleljük a megfelelő helyet, még akkor is, ha emiatt újabb kilométereket is kell a lábunkba tenni.

Aki keres, az talál, így mi is találunk egy szimpatikus, árnyékos és kevésbé forgalmas helyet, ahonnan kellemes ételek, és marihuána füstjének illata száll kifelé.

Be is hatolunk a helyre tétovázás nélkül, beleszippantok a levegőbe és elismerően csettintek. Az egyik asztalnál egy fehér arc ül a vietnámi felszolgálóval beszélgetve, és megkínál a cigivel. Egyet beleszívok, de csak mert nagyon illedelmes vagyok. Hát kérem, zéró mellékíz, kellemes cucc. Ezt persze csak abból tudom megállapítani, hogy mennyivel jobb, mint az itthoniak, hogy pár barátom mesélte, milyen is az, de hogy kik voltak azok, arra már nem is emlékszem.

A dolog itt meg is áll, nem kell több, köszi, még fényes nappal van és amúgy is tilos az ilyesmi, tudtommal még itt is, meg aztán egy cigi, és megindulunk a lejtőn, és hát hová is vezetne az?

A kis közjáték után rendelünk az áhított Pho levesből, Dóri egy csirkés, én egy marhás verziót, és nem csalódunk. Az ára 40.000 dong, ami kb 500 Ft. Nagyon finom itt is, mint mindenhol. Rendelünk két jeges teát is, mert sörözni korai lenne, eszünk, iszunk, pihenünk hátradőlve. A leves elfogyasztása után úgy döntünk, hogy bár totál felesleges, de azért egy frissítő zuhany ránk fér. Visszaballagunk a szállodához, felfrissülünk, majd nekivágunk a délutánnak, mert mint azt már említettem, eléggé üres zsákokkal érkeztünk pont azért, mert tudtuk, hogy itt majd jó áron, jó minőségű dolgokat tudunk vásárolni. Holnap indulunk a Halong öblös utazásra, tehát addig nem ártana beszerezni ami kell.

Kell nekem pár póló, egy túracipő, meg egy valami olyan, amivel vízbe tudok menni, és a lábacskámat nem szúrja meg mindenféle lent lakó szörny.
Az elképzeléseimmel ellentétben Hanoiban vásárolni nem olyan egyszerű dolog, sőt, kifejezetten fárasztó. Az van ugyanis, hogy az árak nem igazán vannak kiírva a termékekre, ha megkérded mennyi, az eladó mond egy összeget a származásod, a pofád, az elcsigázottságod vagy éppen a terméktől való felajzottságod függvényében. Ha fapovával mész oda, az árut fitymálva, akkor nagyjából csak dupla árat fogsz hallani, ha túl lelkes vagy, akkor biztosan a háromszorosát.

Ez normális esetben izgalmasnak tűnhet, de 40 fokban, izzadtan és fáradtan már kevésbé az. Mondhatjuk, hogy minden egyes darabért meg kell küzdeni keményen. Én nem küzdöttem elég keményen, így az első, Nike márkajellel ellátott Dryfit-es pólómat 2400 Ft-ért veszem. (később ugyanilyet pont a feléért sikerül venni) A minősége láthatóan jó, kényelmes, jól is néz ki, belefér. Túracipőt nem sikerül venni, ami van az nem tetszik, az ára még kevésbé, szóval egyelőre abban a bőr flipflopban hasítok továbbra is, amiben érkeztem, és ami az egyetlen lábbelim jelenleg. Közben Dóri elkezd túraszandált nézni magának, mert ő sem szereti a talpában a tengeri sün, meg ha jól tudom, egyetlen állat tüskéjét sem. A lábbeli vásárlása nők számára nem egyszerű dolog, én ezt tudom, és csendben szenvedek egy darabig, aztán délután 5 körül javaslatot teszek az első sörök elfogyasztására. A javaslat támogatást élvez Dóri részéről is, megindulunk hát a régi városrész kajáldás negyedébe. Találunk egy szimpatikus helyet, a felszolgáló lelkére kötjük, hogy a sörrel nagyon igyekezzen, mert szomjas az utazó. Térül-fordul és meg is érkezik 2 sörrel a kezében, de a sors kegyetlenül büntet bennünket valami korábbi bűnünkért, és hiába meresztünk nagy szemeket, az asztalra helyezett 0.33as méretű sörök nem lesznek nagyobbak, és a sarokból sem ugrik elő egy tévéstáb, hogy csak kandikamera volt, nem kell izgulni. Próbáljuk magunkat túltenni ezen, de nagyon nehezen megy. Kell hozzá még két sör, hogy megbékéljünk a sorsunkkal. A hely ahová beültünk, egy kis sámlis hely, pont egy kereszteződésben, ahol jól lehet nagyokat bambulni, és átbeszélni a napot, meg a holnapot is, meg nézni a nagy sürgés-forgást, és kitalálni, hogy hová menjünk enni, ahol nem sámlik vannak. Majd. Mert most előbb újra nekifutunk a szandál vásárlásnak, ami hasonló eredményt hoz, mint az előző próbálkozás. Ismét a már megszokott téma: vagy olyan áron akar kamu márkás lábbelit eladni, amiért itthon már eredetit is kapsz, vagy ami van, az nem jó, nincs méret stb. A vásárlás kezd a megszokottnál is nagyobb tortúra lenni, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez bizony nem hiszti, ebben a melegben, tökig izzadtan nagyon nehéz dolog alkudozni, pláne egy női szandálra pasiként. Próbálkozunk egy darabig, aztán észrevesszük, hogy ránksötétedett, ami azt is jelenti, hogy kajaidő van, éhesek is vagyunk, szóval ismételten megszakítjuk a vásárlás kínkeserves folyamatát, és enni indulunk. Találunk rendes, székes helyet, a kaják nagyon jók, Dóri grillezett rákokat rendel, én pedig sült rizst, csirkés verzióban, csípősen, és persze sört is, a szokásos Hanoi beer jelzéssel. Mellesleg nem rossz ez az itóka, minél többet fogyasztunk belőle, annál jobban ízlik, de sajnos mindenhol a 0.33-as verziót mérik, az első nap szerintem csak nem akartak felizgatni bennünket, azért sikerült 0,5-ös verziót szerezni. A vacsoráért összesen rákkal, sörrel, mindennel együtt fizetünk 2.000 Ft-nak megfelelő dongot, de nem csapjuk el a hasunkat vele, az adagok az itteni emberek méretének megfelelően nem túl nagyok. Következik a vásárlás harmadik felvonása, ami még hosszabbra sikeredik, van végre egy áhított túraszandál, amiből viszont méret nincs sehol. Az árusok már pakolnak, az utolsó helyen végre van méret, van ár is, jó magas, de nem probléma. Dórival beszélgetve mutogatok a szandálra, meg a többi árus irányába. Ebből nyilván érzékeli, hogy az ár nem jó, és máshol olcsóbb volt (dehogy volt) aminek kapcsán aztán a kezdeti 450e dongos árat 200e-re sikerül lealkudni. Ekkor hasít belém a felismerés, hogy nekem sem ártana valami a lábamra. Próbálok én is túraszandált, de nem szeretem az ilyen viseletet, a végén egy gumi flipflop mellett döntök, amit szintén 200e dongért akar mérni, és amit a végén 100e-ért sikerül elhozni, azaz 1200 forintért. Na ez már így okés. Viszont konstatáljuk, hogy még gyerek az idő, alig 10 óra van, vessük bele magunkat a forgatagba. Kinézünk egy helyet, ahol kint lehet ülni, sörözni, meg bambulni nagyokat ismét, mert azt mindig jó. Közben mellettünk nagy forgolódás lesz, valaki rosszul van. Felsegítik párszor, de mindig újra összeesik, ültetik a ventilátor alá, biztosan a melegtől van.

A sör elfogy, így otthagyjuk a Praga névre keresztelt sörözőt, mert újra megéheztünk, tehát visszamegyünk a kajálda negyedbe, ahol estére kicsit megváltoztak a dolgok. Iszonyat zűrzavar, káosz, mindenhonnan beterelő emberek ugranak elénk azzal a szándékkal, hogy az étterembe cipeljenek, ha kell erőszakkal is akár. Na jó, ez egy kis túlzás, de valóban, az egyik helyen egyből három étterem becsaló embere áll körbe, egy lány, két pasi, és pont nyolc felé próbálnak minket szedni. Az egyik elkezdi rángatni a karom, amire én is megfogom az ő karját. Erre átölel, amire én is átölelem némi röhögés kíséretében. Na mondom, most mi lesz? Táncolunk? Majd megfogom és megforgatom a kis vietnámi srácot, a szó legszorosabb értelmében. Tippre lehet vagy 40 kg, légiesen könnyű, a karjai pedig vékonyak, mint az evőpálcika. Támad nagyobb röhögés, a tangónak vége szakad, mi meg beszakadunk a helyre, pont arra, ahová még délután ültünk, ő volt a nyerő. Újra a sült rizs mellett döntök, a sör nem marad el, Dóri is hasonlóképpen tesz. Közben felfigyelünk a mellettünk lévő asztalnál egy fiatal lányra, aki már erősen spicces állapotban teszi-veszi magát a vele szemben ülő, őszre festett hajú ázsiai arc előtt. Dóri szerint a lány ribi, szerintem csak egy pár. Aztán hamar kiderül, hogy neki van igaza. A lányt láthatóan ismerik a helyen, a sráccal viszont angolul beszél, tehát nem egy pár ők, nagyon nem. A srác próbál jópofizni, a lány részegen szintén próbál, de pillantásai érzelmektől mentesek. Ebből dugás lesz, gondolom olcsón, vagy nem annyira olcsón, de valami lesz, az tuti. Mindeközben ezerrel tombol a focivébé, mindenhonnan.

Már éjfél felé jár az idő, amikor visszaindulunk a szállodába, ahol még dolgunk van, pakolnunk kell, mert honap reggel indulunk megnézni azt a helyet, ahová már több, mint 10 éve vágyom, a Halong öblöt.

A régi negyed forgalmas részét elhagyva egy kicsit kisebb lesz a lárma, sőt, egy idő után teljesen meg is szűnik. Mivel már későre jár, dudálásból is egyre kevesebbet hallani. A sötét utcákon csak itt-ott gyülekeznek csoportok, akik a földön guggolva, vagy kis sámlikon ülve esznek valamiket vagy éppen csak beszélgetnek, nevetgélnek. A hangulat egy pillanatra visszarepít az éjszakai Bangkokba, csak annyi nem stimmel, hogy itt jóval melegebb van még ilyenkor is, meg itt még nem láttam patkányt. Bevallom hiányzik. A szálloda elé érve eszembe jut, hogy éjszakára kellene némi víz, ezért én még beszaladok a boltba, Dóri felmegy a szobába zuhanyozni. Mivel boltot jóval közelebb találtam, mint amire gondoltunk elsőre, így visszaérve zárt ajtó fogad, és hallom, hogy az én párom zuhanyzik. Megvárom, míg végez, végre beenged, én is tisztába teszem magam és összepakolunk, hogy reggel ne kelljen még ezzel is vesződni. Már hajnali 2 elmúlik mire ágyba kerülünk, Dóri hamar elalszik, én kevésbé hamar.