Négy órányi alvás után mire is ébredne szívesebben az ember, mint egy autó dudálására? Hát több autó dudálására. Ismét 6 óra van, de ezúttal sem bánjuk, mert reggel 8 és 8:30 között érkezik majd értünk a busz. Hogy milyen busz, azt nem tudjuk, de majd jön. Addig is egy gyors reggeli ami benne van az árban (reggelire pho leves, nincs is jobb és kicsekkolás. A recepciós lány kérdésére, hogy  hogy aludtam, mondtam, hogy bármilyen röviden is, de szarul. Hogy miért? Mert valaki mellettem nyomja a dudát hajnalban, mindig, és ez nem esik jól. Együttérzően néz, azaz pont szarik a nyomoromra. Dórival közben megbeszéljük, hogy bár nem rossz a hely, de marhára nem ebbe a szállodába fogunk visszajönni, mert mióta itt vagyunk, még kialudni nem sikerült magam, és félek ennek a dolognak a hosszabb távú hatásától, azaz nem akarom elcseszni az itt eltöltött időt azzal, hogy depis vagyok a kialvatlanságtól. Nem kell soká várni, jön is a busz, gyönyörű, légkondis, benne fotelnagyságú székek, sötétített üvegek, minden nagyon elegáns, csak éppen nem a miénk. A mellettünk lévő szállodából szállnak fel rá emberek, viszont nem sokkal ezután egy kék pólós kis arc jelenik meg, néz minket egy kicsit, majd jön, és megkérdezi, hogy “Kovak?”

Kovács, de rendben, haladjunk. Mondja, hogy csak szemben tudtak megállni, ugyan menjünk már át az út másik oldalára, mert ott vár a busz. Hanoiban a forgalmas úton átkeléstől csak az a jobb, amikor ugyanezt két, rohadtnagy hátizsákkal teszi az ember. De sebaj, majd megszokjuk. A buszhoz érünk, és éles szemmel megállapítjuk, ez a busz nem olyan, mint amit én bemantráztam magamnak. Kisebb, jóval kopottabb és apró, vietnámiakra méretezett ülések vannak rajta. Mondom Dórinak, hogy ezzel biztosan csak a következő buszig visznek, mert hát csak nem ezzel fogunk három és fél órán át utazni. Pedig de. Pont ezzel. Ahamm… akkor ez van.

Hanoin belül még egy helyen megállunk utasokat felszedni, ahol felszáll az ügyeletes jó fej, egy kb fene se tudja hány éves, de idősebb vietnámi nő személyében, aki szinte kiabálva köszön mindenkinek, nagyon széles mosoly az arcán, és közben Mississippit emlegeti. Mögötte egy nála fiatalabb, szintén nőnemű, és szintén vietnámi egyed száll fel, de ő se nem hangos, se nem mosolyog, és nem is Mississippizik.

Most, hogy összeállt a csapat, kezdenek tisztázódni a dolgok. A kis, kék pólós arc neve Tony, aki azért Tony, mert a vietnámi nevét tuti, hogy senki nem tudja kiejteni, így ő legyen Tony. És legyen ő a mi idegenvezetőnk, túravezetőnk is, merthogy ő ezért van itt velünk. Tony egyébként kő profi, leköti az ember figyelmét és mindig annyit beszél ami pont elég de még nem sok. Rögtön az elején azzal kezdi, hogy akkor mindenki mutatkozzon már be a kis buszon, mondja el, hogy honnan jött és hasonlók, amolyan csapatépítés jelleggel.

Elkezdődik a bemutatkozás. Először az ügyeletes jófej nőci mutatkozik be, elmondja, hogy ő……  és lövésem sincs, milyen nevet mond, és hogy ő a Mississippi mellett él valóban, mert elhagyta ezt az országot, de most visszajött kicsit szabira, és magával hozta a lányát is az útra, aki viszont valamilyen okból kifolyólag rohadtul egy szót sem beszél angolul. Érdekes leosztás ez, nem pontosan értem, hogy akkor a lánya itt él, ő meg az USA-ban, de nem is érdekes. A nő egy igazi csupaszív, nagyhangú, de tényleg jó fej mama, bár néha fárasztó.

Mögöttük, azaz mellettünk ül egy páros, Johnny és Kelly a messzi Kanadából. Jonnhy eléggé hippi arc, kackiásan kikandikáló hónaljszőrrel, vékony, szemüveges, a barátnője egy szőke, amúgy széparcú, de az utazás alatt kicsit lelakott csajszi. Aztán van még egy komplett család Spanyolországból akik nem túl haverkodósak, egy pár Ausztráliából, egy Olaszországból, meg vagyunk mi. Amikor elmondom, hogy from Hungary, akkor Tony arca felderül, és mondja, hogy él egy barátja Magyarországon, és hogy kurvagazdag. Jó neki, mondom, és ennyivel zárjuk is a bemutatkozósdit.

A busz halad, az idő is, de elég lassan. Tony közben ismerteti Vietnám éppen aktuális helyzetét a világban, elmondja, hogy három nagy háborújuk volt, a kínaiakkal, a franciákkal, meg az amerikaiakkal, és persze biztosít mindenkit, hogy ezek már régen voltak, a vietek már nem utálják ezeket a népeket, sőt, szeretnek ők mindenkit, aki csak pénzt hoz az országukba. Ez utóbbit nem mondja, csak én gondolom, meg azt is gondolom, hogy lószart nem utálják őket, dehogynem. Közben meghallgatjuk, hogy Ho Chi Minh elvtárs tök jó fej volt, és a rendszerük pláne nagyon szupiszuper, és dacára annak, hogy a lakosság jelentős része ma is 150 USD alatti összegből kell éljen, azért köszöni, megvannak.

Tony még egy darabig beszél, de amikor látja, hogy az emberek már pihennének, szépen visszavonul, és hagy bennünket létezni. Nem tudok nem fejet hajtani előtte, mint azt már írtam, tényleg vérprofi. Pont annyira jópofa amennyire kell, és adott helyzetekben pont annyira határozott, amennyire szükséges. Bár az út a kikötöig csak 3,5 óra, ettől függetlenül a kicsi ülések miatt elég fárasztó, így kicsit örülök is a kihagyhatatlan pihenőnek, amit – tökre véletlenül, nem is sejtettem, de tényleg nem – hát pont egy olyan helyen töltünk el, ahol van ám faktoli, nem is akármilyen. Kézi készítésű képeket árulnak, selyemből. Meg persze van rohadtnagy Buddha szobor, van egy rakat más is, de a selyemképek megfognak bennünket. Az áruk elég borsos, de van köztük egy-kettő, amiért még hajlandóak is lennék leszurkolni azt a 90e Ft-nak megfelelő összeget amennyibe kerülnek. Drága, de valóban szép munka, és ami ennyibe kerül, azért az már méretileg is kb 100 x 70 cm. Nem vitás, egy ilyen képnek valóban van értéke, és ez nem összetévesztendő a görögországi nyaralások elmaradhatatlan festékspray “művészetével” meg a nagyüzemben készített gagyikkal sem. Itt valóban vannak viszonylag egyedi dolgok, úgyhogy annyiban maradunk, hogy majd ha marad pénzünk. A pihenőnek hamar vége, felszállás a buszra, és haladunk tovább.

A kialvatlanság, a fáradtság miatt elég lassan telik el az a 3,5 óra, de végül megérkezünk a kikötőbe, ahol először tapasztaljuk meg a káoszt, ami itt, az öböl környékén van. Rengeteg turistacsoport (továbbiakban csopi) mindenki hangos, és a meleg egy cseppet sem lett mérsékeltebb, sőt. A zsákokkal felfegyverezve várunk, Tony egy 10 perc elteltével szól, hogy ott a kis hajó, szálljunk fel és vegyük fel a mentőmellényeket. A bárka nagyjából 10 méter hosszú, elég stabil szerkezet, és csak arra szolgál, hogy elvigyen bennünket a nagy luxushajóig, ami majd csodás helyekre szállít minket, és ahol majd az éjszakát is töltjük. Tehát mindenki a hajón, mindenkinél ellenőrzik, hogy felvette-e a mentőmellényt, majd úgy 2,5 perc múltán a mellényeket levetetik velünk, és átszállunk a nagy és nagyon luxus hajóra.

Nem nagyon szoktam hozzá a luxushoz, de azért azt én is érzem, hogy a luxus egy erősen visszafogott képét mutatja ezen a hajón. Nem nagyon számítottunk másra, és végül az már oké, hogy nem 80 emberrel együtt nyomorogsz úgy, hogy vagy van éppen hova leülni, vagy nincsen. Itt mindenkinek megvan a helye, mi pl csak a hajó jobb oldalán lévő asztalok valamelyikéhez ülhetünk le. Hogy ez miért van, az nem derül ki később sem, de annyira nem is érdekes.

Először is mindenkit leültetnek, elmondják a szabályokat. Van kaja ingyen, napi 3x, meg van pia is, pénzért, ahányszor csak akarod. A kabinban mindenkinek lesz egy üveg vize, szintén ingyen. Lesznek programok is, ha tetszik, ha nem, mászol, kúszol, úszol, evezel, nézel, mosolyogsz.

Tony külön kiemeli, hogy minden kabinhoz csak egy kulcs van, csak nekünk van hozzá, nehogy lopni tudjanak, így aztán vigyázzunk, mert ha a kulcsot elhagyjuk, akkor lesz ám nagy baj. Klassz.

Az eligazítás után elfoglaljuk a kabinokat, amelyek szintén visszafogott luxusról árulkodnak. Van bennük ágy, meg zuhanyzó, és valaha tényleg nagyon szép lehetett, most csak annyira, hogy a fotókon jól mutasson, amúgy eléggé lelakott, de ez van, nincs tömeg, jól érezzük magunkat, gyorsan zuhanyoznánk egyet, de nem lehet, mert ebédidő van, úgyhogy irány a hajó étterme. Egy 6 fős asztalnál találunk helyet, az ausztrál és az olasz pár mellett. Az olaszok jó arcok, az ausztrál csajszi egy kicsit nagyarcúnak tűnik, de nem zavaró módon, szóval úgy összességében elégedettek vagyunk. A kaja színes, hoznak vagy hat-hét féle ételt. Van rizs, tészta, kétféle hal, csirke valami bundában, sertés, meg saláta, meg sült zöldség, és szerencsére van chiliszósz is, aminek a kapszaicin tartalmával elégedetlen vagyok, viszont olyan könnyen lehet enni, mint valami lekvárt. Az olaszokkal hamar jóban leszünk, az ausztrálok meg nem zavarnak. Kérdezem, tudják-e, hol lehet dohányozni. Giovanni jogosnak tartja a kérdést, mert már ő is rágyújtana, úgyhogy megkérdezzük. Mondják, hogy fent vagy itt oldalt, vagy ahol akarsz, csak a kabinban ne. Hát jó. Felmegyek, hamutartó sehol. Visszamegyek, Giovanni kérdezi, hogy mi a gond. Mondom az, hogy hova dobjuk a csikket. Néz rám bután… hogyhogy hova? Hát a tengerbe. Mondom, nem, az nem lesz jó. De miért nem? Ez a kérdés felkészületlenül ér, úgyhogy annyiban hagyom, és inkább a kormányoshoz megyek, és kérek egy hamutartót. Ad, megköszönöm ő is mosolyog, mi is mosolygunk, mindenki happy.

Igazából a hirtelen érkezés, a szabályok, az ebéd miatt csak most van időnk rendesen szétnézni. Láttam már sokszor tévében, képeken, de így élőben sokkal lenyűgözőbb a látvány. A tengerből kiemelkedő mészkő kúpok sokasága egészen egyedi, csodálatos látványt kölcsönöz a helynek. Most először érzem azt, hogy jó időben jöttünk ide. Ugye meleg van, mint a pokolban, ugyanakkor kicsit féltem, hogy a hely látványát megöli a rengeteg hajó jelenléte, amit anno sok fotón láttam, de úgy látszik, hogy a hőséggel fordított arányban áll az itt jelenlévő turisták száma, most hajóból nincs zavaró mennyiségű, nyugodtan lehet gyönyörködni a látványban. Sok szépet láttam már életemben, de ez biztosan benne van a top 5-ben.

Sok időt nem hagynak nekünk, éppen csak össze tudok ismerkedni egy török arccal, aki szintén a hajón utazik. Elmeséli, hogy volt Budapesten, legénybúcsún, és hogy nem sok dologra emlékszik a pálinka miatt. Éppen itt tartunk, amikor megjelenik Tony, hogy indulás van, át a kisebb hajóra, ami a nagy hajó oldalához kötve jött velünk. Beszállás, mentőmellényeket szigorúan felvenni, majd kb 5 perces hajókázás után kikötünk egy kis szigeten, ahol aztán fel kell gyalogolni úgy 6 emeletnyi magasságba, hogy onnan lenézhessünk. Kattognak a gépek, leginkább már csak a telefonok, készülnek a szelfik, aztán a társaság halad tovább egy barlangba, ahol nagyon kellemes, hűvös van. Meghallgatjuk a barlang kialakulásának a történetét, miszerint sokmillió évvel ezelőtt… tehát pont, mint minden barlang. Az élmény egyébként felejthetetlen, a barlangon belül lépcsőzünk vagy 10 emeletnyit fel és le, és megint fel, és végül egy másik helyen lyukadunk ki, nem ott, ahol a barlangba bejöttünk, de ez is volt a terv.

Egy stégen várjuk, hogy a kisebb hajó értünk jöjjön, közben beszédbe elegyedünk a kanadai párossal, Johnnyval és Kellyvel. Hamar megtudjuk az alap infókat, Montrealból jöttek, már több hónapja úton vannak, és még két hónapig maradnak is, de majd átmennek Thaiföldre, mert ez itt elég drága az élet. Jól eldumálunk, közben megérkezik értünk a hajó, mellények fel, tovább nyomulunk egy kis szigetre, egy másikra, ahol ismét lehet lépcsőzni, vagy fürödni. Mi a lépcsőzés mellett döntünk, mert sokkal jobban érdekel a kilátás a sziget tetejéről, mint a konzervdoboz feeling a parton. Mondanám, hogy hamar felérünk, de nem annyira. Dóri edzettségi szintje még nem az igazi, szóval többszöri megállással abszolváljuk a feljutást, de ezzel nincs egyedül, nagyon sokan lihegnek útközben és félrehúzódva a haladók elől, pihennek. Mindenesetre egyetlen kis nyavajgás sem hagyja el a száját, bár szerencsére amúgy sem egy hisztis fajta.

Végre felérünk. Nagyjából olyan 20. emelet magasságban lehetünk, és a látvány lenyűgöző, sőt, több, mint lenyűgöző. Körbe végestelen végig ezek a csodás kis szigetek, mészkő kúpok és tenger, ami innen fentről talán egy kicsit még kéknek is látszik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az ország gyönyörű, de aki tengerpartozni akar, az ne ide jöjjön. Menjen Horvátországba, Görögországba, vagy valami hasonló helyre, de aki csak a tengerpartozás miatt jönne ide, az nagyot fog csalódni. Úgy is mondhatnám, hogy pofára fog esni. A tenger itt messze nem nevezhető kristálytisztának, a legtöbb, partközeli helyen kb a Duna színével és zavarosságával veszi fel a versenyt. Na jó, kis túlzással, de tényleg csak kis túlzással. Szerencsére a dolognak ezen része nem ért váratlanul, a kilátást így is pazarnak találom.

Miután kigyönyörködjük magunkat, megindulunk lefele. Nekem a felfele lépcsőzéssel nem volt gondom, a szívem és a tüdőm is, a lábam is bírta, de lefele azért megérzem én is ezt a kis túrát. Kicsit tartok tőle, nehogy elfogyjon Dóri ereje, és valahol megrogyjon, mert akkor még a térde is fájni fog ha beveri, de végül sikeresen letudjuk a leereszkedést is, és mivel még van időnk, megyünk, megmártózunk a habokban.

Ahogy a vízbe vetem magam, hamar rájövök, hogy semmit nem veszítettünk azzal, hogy nem pancsoltunk, hanem lépcsőztünk, mert a saját izzadtságunk kicsit jobban felfrissít bennünket, mint a tengervíz. A víz hőfoka biztosan 30 fok felett van, amikor a vízben állunk, nem tudjuk megmondani, meddig ér a víz, annyira nincs különbség a levegő és a víz. Mindegy, kötelességből fürdünk egyet, de ez kb az utolsó, itt, Vietnámban.

Pancsi után dumálunk kicsit Johnnyékkal, közben megérkezik Tony is és terel minket a hajó irányába, hogy menjünk, mert most aztán lesz majd nagy fun, meg minden.

A nagy hajóra visszaérve van fun, mert végre zuhanyozhatunk. Gondoljuk mi naívan. Persze rosszul, ugyanis nem csak mi értünk vissza, hanem másik 16 útitársunk is, akik szintén zuhanyoznának vacsora előtt. Egy hajón. Mivel mindenki egyszerre szakadt rá a zuhanyra, ezért víznyomásról nemigen beszélhetünk. Kiscicák módjára tisztálkodunk, így jó félóra múltán nagyjából tiszták vagyunk, félig, de a semminél jobb, majd később nekifutunk újra. A fedélzet legfelső szintjén már vár bennünket egy asztal, rajta sok pohár, benne valami ital, ami helyi, vagy nem, nem derül ki, mindenesetre Tony elmondja, hogyan kell itt, Vietnámban inni. A lényeg, hogy ordítani kell háromszor, aztán utána egyhúzásra meginni amit elénk tettek.

Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy lehet, erős lesz a cucc, de aztán gyorsan visszatérek a valóságba. Magyarok vagyunk, ami azt is jelenti sok más mellett, hogy a világon kevés olyan hely van, ahol a mi pálinkánknál odab..szósabb piát készítenének, azt meg már próbáltuk. Néhányszor. És sosem volt vele gondunk, így bízom benne, hogy ezzel sem lesz. Kiabálunk háromszor, lehúzzuk az italt, ami egy cseppet sem erős, az íze viszont annál….. semmilyenebb. (Van ilyen szó? Ha nincs, most már van) Valami borpárlat vagy likőr akar lenni a cucc, amiből szerintem az alkohol nagy részét elpárolták, kivonták, vagy nem tudom milyen gaztettet műveltek vele, de az ízénél már csak az alkoholtartalma csekélyebb. Nem ez lesz a kedvencünk, gyorsan rendelünk két sört és leülünk, Johnnyék asztalához. Szó-szót, sör-sört követ és csudajó hangulatban ér tetten bennünket a vacsoraidő. Olyannyira, hogy mire az étterem részig eljutunk, addigra már lefixáljuk a kanadai párral hogy Ha Long-öböl után együtt nyomulunk fel Sapaba, merthogy majd az lenne a következő állomásunk itt, Vietnámban. A vacsora hamar eltelik, az olaszok még mindig jó fejek, majd vacsi után még némi sör, és következik az est fénypontja, a horgászat, illetve a meccsnézés. Meccsnézésből kicsit gyengék vagyunk, mert nincs magyar vonatkozása, meg nem is azért utaztunk idáig, és amúgy otthon se nézzük.

Persze, tisztában voltam vele, hogy a turistáknak olyan programokat szánnak, amivel az egyszeri ember jól elvan, de alapvetően nem kerül egy fillérbe sem, viszont a horgászatnak ez a formája valami olyasmi, mint gyerekkoromban, amikor apám a kezembe adott egy nádbotot, rajta egy darab damillal, horog meg nem kellett rá, nehogy megszúrjam magam vele. Nos itt ugyan volt rajta horog is, ráadásul hatos horog, de más nem nagyon. Ebből az horgászfelszerelésből kapunk 4 darabot, ennyi jut 16 főre. A csoport 70 százaléka kb 10 perc után feladja, így maradunk hatan. Johnnyék, az olasz pár, meg mi ketten. Giovanni nagy reményekkel esik neki a horgászatnak, mondja, hogy kéne valami csillogósabb is, szerintem meg hal kéne ami ide jön. 4 órányi kitartó horgászat eredménye egy enyhén szétzilált medúza, egy kis vérző seb a nyakamon az egyik horogtól, meg 5 félrészeg ember. Mert hát hogy, hogy nem, idő közben valakinek a hátizsákjából előkerül egy 7 dl-es, vietnámi gyártmányú vodka. Ez a valaki történetesen én vagyok, és a vodka nem csak úgy odaszületett a zsákomba, azt én csomagoltam bele gondosan, még Hanoiban, az utolsó este. Mégpedig azért, mert elmentem ugye vizet venni, és a boltban, ahol vettem a vizet, vodkát is lehetett kapni.

Nos, a vodka íze mérsékelten kápráztatja el a fogyasztóit, de a hatása azért érződik, ha nem is nagyon. Éjfél magasságában Dóri úgy dönt, hogy megy aludni. Én még kitartok, és erősen kommunikálok a kanadaiakkal, Giovanni némi olasz káromkodás kíséretében szintén elvonul aludni. Mi aztán hajnali 1 környékén döntünk úgy, hogy a halak ott rohadjanak meg ahol vannak, az alvás fontosabb. Visszaoldalgok a kabinunkba, végre normálisan lezuhanyzom, mert van víznyomás, majd kis forgolódás után álomba merülök.