A drága szálloda jó üzletnek bizonyul, mivel végre sikerül aludnom, nem kevesebb, mint 7 teljes órát. Ennyit egyhuzamban már vagy egy hónapja nem aludtam. Ez az az helyzet amikor azt mondom, bizony megéri a drága szállás, mert a repjegy nem olcsó, itt összességében elég szép summát hagyunk, és elég rossz lenne, ha ennek ellenére nem jó élmény, hanem tortúra formájában maradna meg bennem az utazás. Márpedig a fáradt ember nem mindig vidám. Most viszont az vagyok, szóval irány reggelizni.

Felliftezünk a 11. emeletre, onnan pedig még egy emeletet gyalog. Kis étterem, nagyon puccos. Mondja a kedves hölgy, hogy foglaljunk helyet, ott van egy kis büfé, és egyébként a reggeli “a la carte”. Ömmmm. Izé… hát, szeretnénk előbb rágyújtani. Jó, persze, elhúzza az étterem panoráma ajtajait, és a kis teraszt mutogatja, hogy ott is lehet.

De mi inkább felmennénk a tetőre. Mondom Dórinak, az a gáz, nem emlékszem, hogy itt a reggeli benne van-e az árban. Hűha… az elégé nem jó, mert az itt akkor egy vagyon lesz. Gyorsan előkapom a telefonom, közben izzadunk erősen a tetőn, és lecsekkolom a booking.com-os visszaigazolóban, hogy a reggeli az árban benne foglaltatik. Huhhh, ez meleg volt. Illetve még meleg is van, szóval visszaereszkedünk az étterembe, és várjuk az étlapot. Persze a kis büfé részt is leteszteljük, salátát és gyümölcsöt hozunk.

Az étlapon van mindenféle jóság, és a kedves felszolgáló lány megnyugtat, hogy kérhetünk több dolgot is, és nem muszáj egyszerre, szóval csak nyugisan. Jó-jó, nyugodtak vagyunk mi, csak nem szoktunk az ilyen puccos helyekhez, ezt persze nem mondjuk, hanem rendelünk. Dóri omlettet, én meg Pho levest, annak is a déli verzióját, amir erősebb, fűszeresebb, és kevésbé leves, mint inkább egy tésztás étel.

Meg is hozzák az ételeket, gyönyörűen díszítve, nagyon pöpec az egész. Az íze meg… Na most jött el a pillanat, hogy vallást váltok. A semmiről a levesre. Ez a második nagy gasztrosokk, ami Vietnámban ér. Az a rengeteg zöldfűszer, és a külön felszolgált, házi készítésű (nem, ez nem a tubusos lekvár) chili szósz. Tejóég… hamar megeszem, jön a hölgy ismét, hogy kérünk-e még valamit, mondjuk egy jegeskávét. Nem. Ilyet. Ugyanezt mégegyszer. Meg csomagold el a szakácsot is, hazavisszük! Dóri sült banánt rendel, ami nem csak úgy simán sült, hanem passion fruit-ban párolták. Mert nehogymácsakparasztosan..  Az is finom. Minden finom. Azt mondom, ha a szoba nem is lenne jó, már csak a reggeli miatt megérte ez a szálloda. A kajával végeztünk, szépen lemegyünk a szobánkba, közben megérkeznek a mosott ruháink, aminek díját majd kicsekkoláskor kell fizetnünk.

Közben egy gyors kasszaellenőrzés, hogy akkor most mennyi pénzünk is maradt. Hát nem annyira kevés, de mondjuk pont 300 dollárral kevesebb, mint amennyinek lennie kéne. És ez a 300 dollár, ez mind a Dórinál lévő összegből hiányzik.

Nem, elhagyni nem tudtuk, meg ha valaki, akkor az én drágám nemigen hagy el semmit, meg el sem pakol máshova, merthogy nála pedánsabb élőlényt nemigen ismerek. Szóval megloptak bennünket. Gyors eszmefuttatás: erre két helyen volt csak lehetőségük. Az egyik lehetőség a hajón lehetett, amikor elmentünk kajakozni, és ott kellett hagyni mindent. A másik meg a bungallóból a Majom szigeten, na ennek van kisebb esélye. Most kezd csak gyanús lenni, többször is elmondták, hogy a kabinhoz csak nekünk van kulcsunk, csak nekünk, csak nekünk.

Ergo kb 99% bizonyossággal mondhatjuk, hogy ez a lóvé bizony a hajón csappant meg. És okosan csinálták, mert nem lenyúlták az egészet, “csak” 300 dollárt vettek ki belőle. Így az ember nem veszi észre egyhamar, hacsak nem rovancsol minden program után, de hát ki a fenének van ehhez kedve. Basszák meg ugyan, de furamód a pulzusszámom egyet sem emelkedik. Akkor majd ennyivel kevesebbet költünk, meg majd kártyáról fizetünk néha, de azért ésszel. Fura, hogy mindketten nyugodtak maradunk, pedig ha ilyesmi történik, akkor már csak passzióból is kurvaanyázok veszettül, de most nem. Érdekes hatással van rám az aktív pihenés, lehet, hogy gyakrabban kéne. Mármint nem pénzt ellopatni, hanem pihenni.

Jó, ez van, lépjünk túl rajta, mert már 9 óra van és még kéne cipőt vennünk, meg hasonló dolgokat.

Nos, összességében Vietnám eddig nagyon tetszik, de egy dolog már biztosan van, amit mocskos módon rühellek benne, mégpedig az állandó harcot az árak miatt. Azt, hogy érzed, pofára mondanak árat, és bár szakadtan nézünk ki, úgy tűnik mégsem eléggé.

Ennek kapcsán megemlítem Dórinak, hogy kereshetnénk valami olyan helyet is akár, ahol boltok vannak és ki vannak írva az árak. Ráguglizunk, hamar találunk is egy bevásárlóközpontot, ami nincs is nagyon messze, úgyhogy arrafelé vesszük az irányt, meg nekem is nézünk egy olyan plázát, ahol van műszaki cucc szarásig, hátha nyélbe tudok ütni valami jó üzletet.

A szállodából kilépve érezzük, hogy mérséklődött a meleg, most csak másfél perc után szakad rólunk a víz, szóval nagyjából jók vagyunk. Megbeszéljük, hogy gyalog megyünk a kiszemelt plázáig, így út közben még tudunk nézelődni, ugyanis Dórit borzasztóan felizgatta az egyik selyemkép, és hátha találunk itt is olyat.

Bár számtalan boltot megnézünk ahol ilyeneket kapni, a minőség igazából mindenhol a gagyi és a nagyon gagyi kategóriába tartozókat látunk, ezért a vásárlástól eltekintünk, pedig jó lenne valami emléket hazavinni, és kitenni a falra, mert miért ne?

Lassan de biztosan odaérünk a bevásárlóközponthoz, amelyet Hanoi Tower névre kereszteltek, gondolom azért, mert Hanoiban van, és mert ez egy torony. Ideje volt, mert idő közben eleredt az eső, és bár nem tudom, hogy mi baj történne, ha a 35 fokban, az izzadtságtól csatakos ruhánkra eső esne, de azért mégis, talán ösztönösen is fedett helyre vágyunk.

Az épületbe érve gyorsan megtapasztaljuk, hogy ez az út felesleges volt, de csak félig. Felesleges volt, mert kb 1 olyan túraboltot találunk, amelyet kerestünk, és egyéb üzletek sincsenek túl nagy számban, azaz kb összesen van négy bolt, ebből egy élelmiszer, a másik három ruha, de csak egy ami túrafelszerelés. Az a reményünk, hogy mivel a világ egyik leghíresebb túracuccait gyártó cége, a The North Face is Vietnámban gyártat, majd itt találunk eredeti, de olcsó holmikat a márkajelzés alatt. Nos a márkajelzés megvan, az árak nagyon jók, de az eredetihez nem sok közük van, tehát csak félsiker. Viszont legalább az árak ki vannak írva, és nem pofára megy az árképzés. A sok nézelődés után Dóri vesz magának egy elég jó kis szél- és esőkabátot, átszámítva nagyjából 6.000 forintért. Én sokat szemezek egy hátizsákkal, ami átszámítva 5.000 forintra jön ki, de aztán a helyén hagyom, annyira nagy szükségem nincs rá, azaz van, de ennél egy olcsóbb is elég lesz.

A toronyban nem időzünk sokat, de azért nem volt haszontalan a látogatásunk, most legalább tisztában vagyunk az árak valódi mértékével, így az utcán, a kis boltokban sem megérzés alapján kell alkudoznunk. Innen az elektronikai nagyáruház felé vesszük az irányt, amit kb. 15 perc séta után meg is találunk. Nos, és hát nos. Már kívülről sem az Pan Thip Pláza, ami Bangkokban úgy megdobogtatta a szívem, belül meg…

Valahogy úgy kell elképzelni a többszintes üzletet, hogy benyitsz, látsz 3 db tévé készüléket, meg egy eladót, aki az emeletre felhatolást lebonyolító lépcső alatt ücsörög, és a telefonját buzizza megállás nélkül. Kérdezzük, hogy hol találunk fasza fülhallgatókat. Angolul nem nagyon beszél, a háta mögé mutat, ahol van pont négyféle, láthatóan silány minőségű termék, más semmi. Ehh… na jó, nézzünk feljebb. Az első emeletre érve a látvány még siralmasabb, mint a földszinten. Ott már eladó sincs, csak néhány hűtő, a világításnak is csak a 10 százaléka ég, láthatóan a kutya nem jön ide, így termék sincs. Úgy tűnik, a valaha jobb napokat látott elektronikai üzlet hamarosan be fog zárni, addig halott helyként üzemel. Az embernek kifejezetten rossz érzése támad bent, hamar eliszkolunk innen, annál is inkább, mert kezdünk megéhezni.

A város ezen részén szinte már otthonosan mozgunk, de azért Dóri kicsit térképészkedik, nehogy eltévedjünk, mert hová vezetne az? Keresünk egy helyet, ahol ehetünk, meg is találjuk a My Pho névre keresztelt kis egységet, amelyet úgy ítélünk meg, hogy alkalmas lesz némi Pho elfogyasztására, és nem is tévedünk nagyot, sőt, semekkorát, mert a kaja itt is rendben van, az ára pedig jóval alacsonyabb, mint a régi városrész kajanegyedének árai. A helyet megjegyezzük, de legalábbis Dóri.

Johnnyékkal a találkozót 16 órára beszéltük meg, viszont még nincsen cipőnk, ami Sapahoz kellene nagyon, úgyhogy folytatjuk a keresgélést, és néhány kilométer megtétele után már van egy túranadrágunk Dóri részére, 3.500 forintért, meg nekem egy hátizsákom 2700-ért. A túragatya szára lezippzározható, egyébként szürke színű, egészen jó minőségű, a hátizsák meg olyan, ami röhögve megért ennyit, ezt már csak onnan tudom, hogy amúgy nem akartam megvenni, de ez volt az a pénz, amennyiért egy ilyen terméket nem lehet otthagyni. Viszont cipőnk még mindig nincsen. Dóri felpróbál vagy harmincat, meg én is vagy kettőt, de kényelmetlen, és nem méretfüggő, éles elmével rájövök, hogy az orr kemény gumija nyomja a lábujjait, így már pontosan meg is tudjuk határozni, hogy milyen túracipő az, ami biztosan nem lesz jó.

Sok-sok üzlettel később, a sok-sok alacsony minőségű másolt cuccok után végre olyan boltba botlunk, ahol kifejezetten jó minőségűnek kinéző másolatokat találunk, Columbia és The North Face felirattal. Afelől már nincs kétségünk, hogy ez itt mind csak másolat, ugyanis még nap elején betértünk egy erdeti Adidas és egy eredeti Nike boltba, és a cipők ott koppra annyiba kerülnek, mint otthon, szóval értelmetlen a vásárlásuk. (meg amúgy is értelmetlen, mert árulja már el nekem valaki, hogy egy, még csak nem is specifikusan túracipőben mi a lószar kerül 50e forintba?)

No de a lényeg, hogy itt van cipő, viszonylag elfogadható áron, viszont legalább látszólag tényleg fasza minőségben. Ez bolt tényleg más, mint a többi, teljesen más modellek vannak, valamint meglepő módon van méret- és színválaszték. Kis nézelődést követően találunk is Dórinak megfelelőt, átszámolva kb 10e Ft-ért. Jól néz ki, könnyű és szellősebb, nyári viselet a hamar száradó fajtából. Az eladók főnöke egy katonai cuccba öltözött pasi, akinek a ruhája tiszta ugyan, de a lába olyan retkes, mint állat, és pont ugyanolyan vietnámi, ezeréves szakadt és koszos papucs van rajta, mint az emberek felén általában, szóval nem nyújt szép látványt, na. Éppen azon vagyok, hogy választok én is cipőt, amikor jön a megszokott kérdés, hogy honnan jöttünk. Mondjuk, hogy honnan, erre jön az itt még csak egyszer hallott, de Thaiföldön anno, hazánk tekintetében sokat emlegetett “football” felkiáltás.

Mondom a faszinak, hogy ne legyen annyira rágerjedve a témára, az aranycsapat óta nemigen tudunk semmit letenni az asztalra ezen a téren, szóval lazítson. Erre mondja, hogy tudja, teljesen tájékozott. Hát persze, pont úgy nézel ki. És szépen nézelődök tovább, de úgy tűnik, hogy nem tudom lebeszélni a témáról, csak mondogatja a focit, és közben röhög. Aztán odafigyelek rá, és akkor mondja, hogy tudja, hogy a kormányunk irdatlan összegeket költ focira, és még így sem jutottunk ki a VB-re. Nanebassz, te papucsos! Most ez komoly? És az. És ez az ember elmondja röhögve, hogy igen, félelmetes összegeket költünk focira mindenféle eredmény nélkül, de azt is tudja, ahogyan ez lenni szokott, a kormányunk a lóvé 60 százalékát lenyúlja, és ez csak álca, igazából csak lopnak, arra jó a focimánia.

Mondom neki, hogy egyébként teljesen egyetértek vele, de ezt mégis honnan a frászból tudja. Mondja, hogy mióta van Internet, azóta az ember mindent tud, amit csak akar.

Nagy bölcsesség ez, meg is jegyzem magamnak, aztán én is választok egy cipőt, egyérszt mert Hanoi összes cipőboltját végigjártuk már, és csak itt vannak olyanok, amiből vásárolnék is, másrészt meg azért, mert flipflopban nem olyan jó köves úton gyalogolni. A dolog vége az lesz, hogy 2 pár cipővel jövünk ki a boltból, összesen 19e forintot költve, mert azért alkudozok ám veszettül, mert 2 pár cipő már alap az alkura, meg mert csak.

Éppenhogy végzünk, amikor ír Johnny, hogy bár még nincs 4 óra, de ők már készen vannak találkozni, szóval ha mi is úgy gondoljuk, akkor akár.

A szállodába visszaérve látjuk, hogy barátaink már kifejezetten otthon érzik magukat. Lehet, azért, mert a személyzet tudja, hogy hozzánk tartoznak, vagy csak úgy, de lényeg, hogy  ott ücsörögnek és dinnyelevet kortyolgatnak, mert megkínálták őket. Amikor megérkezünk, a racepciós látja, hogy izzadtak és kissé kimerültek vagyunk, így nekünk is hozat gyorsan frissítőt (na ilyet se láttam még). Kis duma, Tuan-nak kifizetjük a buszköltséget, fejenként 36USD-t, merthogy ennyiben állapodtunk meg, aztán mondjuk, hogy akkor visszafele majd 10-én jönnénk.

Idő közben a másik recepciós, egy hölgy, aki mint később kiderül, a szálloda manageri pozicióját veszi majd át, hoz nekünk még egy italt, és kérdezi, hogy milyen volt tegnap a tetőn, tetszett-e. Mondjuk, hogy nagyon tetszett, szuper hely, mert tető, és mert jó a kilátás. Erre örömmel közli, hogy majd jöjjünk jövőre is, mert akkor lesz igazán tuti, lesz rooftop bár, meg amit akarunk. Nos, ez igazán jó hír, de nekünk baromira jó így, mert egyrészt nincs ott senki rajtunk kívül, másrészt nagyon megfelelő nekünk a boltban vásárolt olcsó sör, a rooftop bár nekem drágán hangzik, a 160 forintos sör áránál biztosan jóval drágábban, szóval köszi, nekünk ez így jó, ahogy van. Persze ő ebből csak egy mosolyt és egy bólintást lát, hacsak nem gondolatolvasó, de gyanítom, hogy nem, mert akkor nem mosolyogna ő is.

Szóval akkor holnap utazunk Sapaba, szuper, ott végre nem lesz ilyen dögmeleg, de szállásunk még nincsen. Nem gond, majd este szerzünk. Johnnyék megmutatják, hogy ők hová foglaltak szállást, szóval majd mi is arra a környékre foglalunk, most viszont kéne csinálni valamit, mert még nyakunkon a délután. Megbeszéljük, hogy átmegyünk a nagy tóhoz, Hanoi egy másik negyedébe, ahová gyalog már hosszú idő lenne eljutni, szóval akkor hogyan? Hát taxival. De az ugye átbaszós. Ekkor kapcsolódik be Tuan a beszélgetésbe ismét, hogy ne taxival menjünk, segít nekünk. Bennem ekkor azért felmerül a gyanú, hogy na, megint lesz egy drága fuvarunk, de nem, Tuan nem az átverős fajta, ő tényleg segít. Mondja, hogy menjünk Grab-bel, ami nem más, mint az UBER itteni megfelelője. Gyors applikáció letöltés és néhány adat megadása után készek vagyunk fuvart rendelni, ami két szempontból is jó. Az egyik, hogy olcsóbb, mint a taxi, a másik, hogy sokkal olcsóbb, mint a taxi. Ez normál esetben csak egy érv lenne, de nem. Ugye az Grab olcsóbb, mint a taxi, de emellé társul az az érzés, hogy előre tudod, mennyi lesz a fizetendő összeg, és nem kell küzdeni a taxissal, aki mindenáron át akar verni, és még a taxinál is többet fizettetni… szóval olcsóbb, mint a taxi. Arról már nem is beszélve, hogy a Grab sofőrje remélhetőleg nem akar bennünket bevinni a málnásba, azaz elvinni vásárolgatni, meg egyéb, általunk nem preferált programokra. A rendelés tesztje jól sül el, kevesebb, mint 2 perc alatt megérkezik, bestokizzuk magunkat, aztán irány a másik tó. A viteldíj pont 480 forint, ami erősen a nevetséges összeg határát súrolja, úgyhogy ennek nagyon megörülünk, annyira, hogy Johnnyék gyorsan el is nyalnak egy adag fagyit ketten, merthogy a költségvetésük eléggé alacsony.

Itt vagyunk a nagy tónál, ami tényleg nagy, mondhatni rohadtul nagy. Ezt bizony nem fogjuk ma körbeséltálni, az már biztos, viszont elég frankó kis pagoda van a partjára emelve, ami nagyon tetszetős, úgyhogy bemegyünk fotózunk néhányat, meg magunkba szívjuk a hely szellemét, aztán megyünk valami olcsó kaja után nézni, mert Kelly már eléggé éhes.

Sétálunk egy darabig a tó partján, aztán letérünk az itteni hátizsákos gettónak látszó hely felé, és megkérdezünk egy fehér arcot, hol lehet itt jót enni, olcsón. A srác eligazít bennünket, sőt, gyorsan keresztülvezet minket egy útvesztőn, hogy ne kelljen körbe mennünk több kilométert. Találunk is egy helyet, ahol enni nem, viszont iszonyat olcsó sört inni borzasztóan igénytelen pohárból lehet. Meg mondjuk enni is, csak itt inkább mégsem. Kelly húzza az orrát, pedig ő az aki éhes, és egyre éhesebb. És ezen a sör sem segít sokat, szóval tovább indulunk, egy szűk, de annál forgalmasabb úton, ahol a szmog már olyan méreteket ölt, amit iszonyat nehezen viselünk. Na ezen az úton talál Kelly egy helyet, ahol steak-et mérnek, nem is drágán. Kérdi tőlem, hogy jó lesz-e. Mondom neki, hogy én ebben az országban nem fogok sztéket enni, az holtbiztos, de azért nyugodtan menjünk be, mert sör itt is van, és nekem az elég lesz. Nem tetszik neki a válasz, kérdezi, hogy mi bajom a sztékkel. Mondom, hogy csak annyi, hogy ázsiában én ázsiai kaját szeretnék enni. Ez a válasz nem tetszik neki, bedurcázik, és hiába mondom, hogy menjünk, mert van itt is sör, és az jó, nem akar, csak keresi tovább az olcsó éttermet. Egy idő után Dórival megbeszéljük, hogy ez így nem lesz jó, ezen a helyen a szmogtól már fáj a fejünk, torkunk, szemünk, tehát el kéne hagynunk a szűk utcát, ahol amúgy fura emberek ülnek, és fura, megmagyarázhatatlan dolgokat csinálnak néhol.

Az egyikük például egy nylonszatyorba öntöget valamit. A szatyorban fehér folyadék van, meg egy sörösdoboz, és némi kaja is, de ő csak öntögeti egykedvűen, a földön guggolva. Szóval tépjünk innen a vérbe. Barátaink is támogatják az ötletet, bár Kelly már szinte depis, szóval elég gáz a helyzet. Dóri térképészkedik, szerinte majd itt ki lehet jutni innen, de végül nem. Közben a folyamatos dudálástól, a szmogtól, attól, hogy Kelly ingerült, én is ingerült leszek, és kezdem úgy érezni, hogy erről az útról mi ebben az életben már nem keveredünk le, de aztán Dóri mégis megtalálja a kivezető utat, és ismét a tó partján vagyunk, ahol étterem ugyan nincs, de legalább hangyafasznyival kisebb a szmog. Visszainduluk a nagy tó mellett arrafelé, ahol a Grab kirakott bennünket, mert a nagy tó mellett van egy kicsi. Annak a partján tutira lesznek éttermek, és akkor végre megnyugszik Kelly, és akkor talán majd újra sütni fog a nap, bár erre sok esély nincs, mert kezd ránkesteledni. A visszafele vezető úton érdekes dolgokat látunk. A mocsaras részen helyi erők horgásznak. A horgászfelszerelés itt sincs túlszofisztikálva, egy darab bambusz, némi damil és műcsali a végén horgokkal. Akik messzebre dobálnak, azok sem használnak orsót, a damilt a kezükkel tekerik a kezükre.

Egy másik arc valószínűleg halászik, de egy olyan kis csónakkal, ami megszólalásig hasonlít egy normál csónakra, csak kisebb. A kisebbet úgy kell érteni, hogy én pl nem nagyon férnék bele, de ő vígan portyázik vele, és nem csak azért mert jóval kisebb, mint én… bár lehet, hogy mégis.

Úgy 20 perc séta után elérjük a kis tavat, ahol nagyon szép éttermek vannak, de már ránézésre is drágábbak, mint amit barátaink keresnek. Három helyet csekkolunk le, mindháromnál sokallják az árat, így továbbállunk, pedig az egyiknél már egy székben ültünk, ami rohadtul kényelmes volt, és kellemes volt a légkondi is… na mindegy. Mondom nekik, ha esetleg nem látnák, hát tudják meg tőlem, hogy szerintem itt, a tóparton, ilyen frekventált helyen nemigen lesz meg az áhított, olcsó eleség, viszont ha már ennyire olcsó kell, akkor menjünk vissza a mi városrészünkbe, délután ettünk egy helyen, ami olcsó is volt, meg jó is.

Előkapom a telefonom, hogy Grab-et rendeljek, és nézem, hogy milyen célpontot adjak meg neki. Dóri odajön, hogy segít, én ezt okoskodásnak érzem, úgyhogy kicsit ingerülten mondom neki, hogy akkor jelölje ki, hova menjünk innen, hol lesz meg a kaja még az előtt, hogy Kelly spontán felrobbanna az idegtől, én nem szólok bele, így legalább majd mondhatom, hogy én megmondtam.

Még véletlenül sem oda bökött a térképre, ahol annak a helynek lennie kell, tehát már előre dörzsölöm a tenyerem, amúgy meg azt gondolom, mindegy hová megyünk, ennél csak olcsóbb kajáldák lesznek, tehát mellé nem lőhetünk. A Grab megjön kevesebb, mint két perc alatt, és a dugón keresztül, nagyjából 360 forintért eltranszportál bennünket a Dóri által meghatározott helyre. Na, nagyokos! Ugye? Ugye? Ugye! Merthogy kéremszépen az én drágám, ez a kis szárazföldi Colombus rábökött a térképre, és olyan jól bökött, hogy halál pontosan a délutáni éttermünk előtt tesz ki bennünket a Grab. Kérdeztem, hogy ez ugye véletlen volt, de mondja, hogy nem, tudta, hogy erre kell lennie, mert….. Mit mert? Semmi mert! Ez egy káosz, itt nincsenek mertek, csak véletlenek! De nem, és elmondja a logikát is. Hát, Nyuszikám, akkor ezentúl is te leszel a térképész, mert ez neked nagyon megy. És tényleg megy neki, le a kalappal.

Beszakadunk a My Pho névre keresztelt helyre, pont ahová délután is, és feszültséget oldandó, meg mert idő van és meg mert szeretjük is, rendelünk hirtelen egy kör sört. Ez most jobban esik, mint egyszer, egyszer pedig nagyon jól esett. Rendelünk rizst, ezzel meg azzal, én csirkével, Dóri meg valami mással, ami tengeri cucc. Az én kajám érkezik, félelmetesen jó illata van, meg is kóstolom, megkóstolja Dóri is, de azért illedelmesen megvárjuk barátainkat is, akiknek valami leveseket hoznak. Közben látom, hogy Dóri nem elégedett az ételével, így igazi lovagként felajánlom neki, hogy cseréljünk, amire kis unszolás után rááll, én belapátolom az övét, és rendelek még egy olyat, amit először magamnak. A felszolgáló nem érti a történést, de neki nem is kell. Alapvetően az adagok kicsik, bármikor meg tudok enni belőlük 3-4 tányérral is, különösebb gond nélkül.

Na végre mindenki nyugodt, barátainkkal megbeszéljük, hogy akkor majd holnap találkozunk, most nem invitáljuk őket, és a reakcióból ítélve ők is kicsit kettesben lennének, nekem meg most kifejezetten ki kell pihennem Kelly durcáját.

Dórival vételezünk néhány sört a szállodával szemben található boltból olcsóért, majd felmegyünk a tetőre, és kettesben ücsörgünk, kipihenjük a feszkót. Beszélgetünk, lazulunk, és rájövök, hogy soha így, ilyen jól és ilyen egyetértésben még nem utaztam senkivel. Soha ennyire nyugis nem voltam, és Kelly délutáni durcája rádöbbentett, hogy mennyire elszoktam a hisztitől. Azon elmélkedem, amiről az út során már sokszor, hogy eljöttünk ide, egy olyan helyre, amihez a párom nem szokott hozzá, olyannyira nem, hogy volt is némi félelmem azzal kapcsolatosan, hogy esetleg bepánikol, vagy 3 óra elteltével repjegyet akar venni haza, de eddig a pontig kettőnk közül csak én hisztiztem, pláne, mert hisztizni ő amúgy sem szokott. Én is csak ritkán. De tényleg!

23 óra van, nem várjuk meg, hogy a személyzet jöjjön, és roppant alázatosan leszólítson minket a tetőről, visszamegyünk a szobánkba, gyors zuhanyzás után még bérelünk szállást Sapaban a booking.com oldalán, aztán álomra hajtjuk a fejünket, és alszunk.

Ismét drágán, de ismét nagyon jól és pihentetően.