Kereken 5:30 van amikor felébredek valami fura zajra, talán egerek lehetnek, de rágcsálásnak nem látom nyomát. Az utcán már folyik az élet, az autósok, motorosok nyomják a dudát megállás nélkül, de már kezdünk hozzászokni. Reggelente még jól viselem, estére azért már néha vágyom egy kis csendre. Dóri is felébred, de aztán visszalaszik, én meg hagyom, és bloggolok kicsit. 7 órakor aztán Dóri is kipattan az ágyból, és a szokásos tisztálkodás után reggelizni megyünk, ami nem más itt sem, mint bárhol máshol Vietnámban.

Feltöltjük magunkat energiával, aztán teszünk egy sétát a városban. Világosban kicsit barátságosabb a hely, mindenfelé barangolunk, és sok lépcsőt megmászunk, sokat feleslegesen. Abból a szempontból ez a hely sem sokkal másabb, mint Hanoi régi negyede, hogy itt is minden kapualjban valami bolt van, és itt is minden boltban nagyjából ugyanaz található annyi különbséggel, hogy itt kézműves termékekből van több, a gagyi műanyagból kevesebb, de ha megtesz az ember 100 métert, akkor nagyjából látta a vietnámi termékek teljes szortimentjét.

Amikor már nagyon unjuk, akkor egy hosszú lécsősor felé vesszük az irányt és felfele haladunk rajta. A lépcső két oldalán is árusok vannak, szartól a repülőig minden van, és minden sokszor. A lépcső tetején egy kilátóhoz vezető út bejárata található, jegypénztár viszont sehol, csak a jegyszedő. Egy darabig nézelődünk itt, aztán lelépcsőzünk, hátha ott folyik a jegyárusítás, de nem. Megállapodunk benne, annyit nem érhet, hogy mégegyszer megmásszuk a lépcsőket, szóval visszamegyünk a szállodába, közben kontaktolunk barátainkkal, hogy mi legyen. Dél környékén találkozunk velük, és javaslatot teszünk arra, hogy fittyet hányva az itteni közlekedési morálra, béreljünk robogókat és azzal portyázzunk egyet a környéken. Amint a főtéren beszélgetünk, beoldalaz bennünket egy idősebb, népviseletbe öltözött nő, akivel kommunikálni kezdünk. Az első az, hogy nem kérünk még 65 db karkötőt, mert már van szarásig, a másik meg az, hogy az általa felajánlott egy napos túra viszont érdekelne bennünket, fejenként 15 dollárért. Ez azt tartalmazza, hogy eljön értünk, elvisz egy túrára, elvisz az otthonába, főz nekünk, és látunk majd szépeket, meg még szebbeket. Ez elég jól hangzik, szóval igent mondunk rá, és megbeszéljük, hogy holnap vagy holnapután keressük őt. Kisujjbecsszó, meg minden!

Eztán következik a motorbérlés, ami egyszerű is, meg nem is. A dolog nehezebb része, hogy megtaláljuk az ember, akinél bérelni lehet. Normál esetben ugye ki van írva, hogy “rent a bike” vagy valami hasonló felirat, de ez itt nem a normál esetek egyike. Aztán lenne még az a megoldás, hogy ahol sok motor áll, odamész, és megkérded, de itt mindenhol rohadtul sok motor áll, így ez sem kivitelezhető. Szerencsére a népviseletbe öltözött nő még itt van, tőle kérünk, és kapunk segítséget. Odavisz egy sarokra, ahol van egy ember, – akiről amúgy az életben meg nem mondanám, hogy ez a tag, akitől motort lehet bérelni, annyira nem, hogy még motorok sincsenek a környékén – és majd ő ad nekünk motort. De tényleg ad. Az ár a nap hátra lévő részére 120.000 dong, azaz úgy 1400 forint. Az ár megfelelő, a motorok meg olyanok, amilyenek. Várom, hogy akkor mondja, hogy milyen biztosítás van az árban, és mire nem vonatkozik, de hiába, ilyesmi nem történik. Ad egy kulcsot, és mondja, hogy majd hozzuk vissza a mocikat 18:30-ra. Visszakérdezek, hogy jól értettem-e, erre azt mondja, hogy jó, legyen akkor 19h. És ennyi. Ennél egyszerűbben én még motort nem béreltem. Johnnytól elkéri a jogsiját, és már haladhatunk is. Na de merre? Az én párom elég felkészült, és a térképen mutatja, hogy itt meg itt kell lennie vízeséseknek. A vízesés mindig jó, mert látványos, szóval felszaladok a szállodai szobába a drónért, aztán már ügetünk is.

Johnny is visszafogottan vezet, én sem húzom neki. Egyrészt azért, mert próbálom az utazásunk hátra lévő részét nem kórházban abszolválni, másrészt meg mert Dóri erősen majrés állapotban szorít hátulról, és nem akarnám kihúzni nála a gyufát. Gyorsan megtankoljuk a gépeket, az üzemanyag ára kevesebb, mint a fele az otthoniaknak, szóval ez sem jelentős költség.

Lassan robogunk, így legalább én is tudok gyönyörködni a tájban. A Halong öböl és annak környéke nagyon tetszett, de ez, ami itt van, ismét egy csoda. A környező hegyek szinte őrt állnak a város felett, a ködös-felhős részek pedig olyan vadregényessé festik a képet, hogy végül Dóri, a majrét legyőzve előveszi a zsebéből a telefont, és menet közben fotókat készít. Pompás az egész. Az utakon szerencsére nincs nagy forgalom, néha bivalycsordákba botlunk, kóbor kutyákat és az úttesten játszó 3-4 éves gyerekeket kerülgetünk, zajlik az élet errefelé is.

Éppen megállunk egy helyen fotózni, mert egy frankó kis vízesést látunk, olyat, aminél otthon turisták százai fotóznának szünet nélkül, de itt senkit nem érdekel, ez csak egy kis valami – ekkor érezzük, hogy bizony a felhőből itt is eső csepeg néha, tehát mindenki felveszi az esőkabátját, mindenki, akinél van. Nálunk van, Johnny és Kelly szerint ez nem szükséges. No nem baj, a keresett vízesés már csak néhány percre van, tehát talán megússzuk a nagy zuhét. Visszapattanunk a motorokra, és irány tovább. A táj egyre szebb, majd egy kanyarból kijövet meglátjuk a vízesést. Aztarohadt…. ez valóban vízesés. Méghozzá brutál nagy. Hamar odaérünk, a vízesés aljában, az út túloldalán egy csomó bodega, ahol ugyanazt kapni, mint Sapaban. Bár bölényfejet venni csábító, a robogón nem mutatna jól, meg otthon sem tenném a falra, szóval most kimarad a vásárlás, viszont a vízesést azért szeretnénk megközelíteni. Oda is sétálunk a bejárathoz, de addigra már szakad az eső. A jegypénztáros int, hogy húzódjunk nyugodtan az ernyője alá, így barátaink is megússzák a ronggyá ázást. Nyugisan várunk az eső végére, beszélgetünk.

Amikor eláll, megveszem a belépőket, fejenként 240 forintért, és illő módon megkérdem, hogy használhatom-e bent a drónomat, azaz a repülő kamerámat, mert itt ezen a néven ismerik. A főnök bólint és mosolyog, én illő módon megköszönöm, aztán elkezdünk felfelé hatolni a lépcsőn, persze az eső újra elered. Kis idő múlva egy fordulóban megállunk,  kihasználom a pillanatnyi esőszünetet, és készítek egy felvételt a levegőből. A látvány egyébként lenyűgöző. A fölénk magasodó hegyek csúcsai a felhőkbe vésznek, a víz onnan, legalább 200 méter magasból zuhog alá. Teljesen felvillanyoz, hogy itt tudtam légifelvételt készíteni.

Felmegyünk a lehető legmagasabb pontra, átkelünk egy kis hídon, majd ismét szakadó esőben visszaereszkedünk a kiindulási helyre. Szuper élmény volt, viszont az eső továbbra is szakad, így a bódék környékére oldalgunk, és az egyikbe be is megyünk, ami amellett, hogy ruhákat árul, kis büféként is funkcionál. A helyen kis nyársakat lehet kapni, amelyek közül egyik másik csak húst tartalmaz, de vannak olyanok is, amelyek esetén a húsba tekerve nagy adag zöldség, vagy éppen gomba található. Ezeket süti ki a hely üzemeltetője, jelen esetben egy középkorú, kicsit koszos, de nagyon kedves hölgy egy kis tűzhelyen. A kis nyársakhoz bambuszban főtt ragacsos rizst eszünk, meg chilliszószt. Johnny ismét meglobogtatja kis életmentő kártyáját, szóval ő végül nem kap a sós, mogyorós, fűszeres keverékből, amibe a ragacsos rizst kell beletutymákolni, és ami elég jó ízt kölcsönöz annak.

Jól lakunk, és kettőnknek összesen 1200 forintba kerül. Dórinak nagyon ízlik a cucc, és a higiénia abszolút hiánya sem érdekli különösebben, hamar asszimilálódik.

 

Egy fél óra elteltével az eső kicsit csillapodik, és bár fillérekért kapni a bódéban is esőkabátot, Kelly valamiért nem akar érte pénzt adni, merthogy van otthon (120 forintról beszélünk). Hogy az otthon alatt pontosan mit ért, azt nem tudom, mert később, az egész út során, egyetlen alkalommal sem látok rajta esőkabátot, pedig az eső gyakran szakad a nyakunkba. Mivel ő nem akar esőkabátot venni és elázni sem szeretne, mi meg nem szeretjük a lehetetlen küldetéseket, ezért különválunk. Ők visszamennek a városba, mi még egy darabig ücsörgünk, majd mi is elindulunk, olyan helyet keresve, ahol még készíthetünk pár csodás felvételt a levegőből. Találunk is egy erre alkalmas helyet, egy kilátópont, ami azért kilátópont, mert van ott egy nagy szív, ahová be lehet állni és fotót készíteni. A szakadék mellett korlát nincs, azt kevésbé tartották fontosnak, szív van, és ez a lényeg. Nem élünk a lehetőséggel, viszont repülünk nagyot, egy helyi erő őszinte örömére. Simán odajön, nézi, meg kérdezget a saját nyelvén, én meg válaszolok neki ami éppen eszembe jut, angolul. Jól elvagyunk így, megköszöni, hogy foglalkoztam vele, mosolyog, én meg pláne mosolygok, mert már érzem, hogy nagyon pöpec videók vannak a memóriakártyán.

Elcsomagolom a gépet, és indulnánk vissza, de a motor nincs velünk ebben a tervünkben, bárhogyan is bűvészkedek a kulccsal, nem akar világítani a műszerfal. Mondjuk a kulcsos rész már eddig is esetlegesen működött, a csomagtartó nyitásával, meg az indítással eddig is küzdeni kellett, de most már hiába minden erőfeszítésem, meg se nyekken. A helyi erő látja a szenvedésemet, és odajön, hogy segít. Nézi, végigpróbálja ő is ugyanazt, amit én előzőleg, és természetesen neki sem megy. Ekkor mutogat a műszerfalon lévő telefonszámra, ami stabilan ott van. Ej, fasza, de hogyan mondom el a motorbérlős arcnak, aki egyébkén sem az angol nyelv virtuóza, hogy most mi hol is vagyunk, amiről meg fogalmam sincs? Furamód a pulzusom most is normális, egyáltalán nem érdekel, hogy gond van, és Dóri arcán sem fedezek fel különösebb izgalmat, pedig ő általában minden lehetőséget megragad az aggódásra.

Mutatja az arc újra, hogy ott a telefonszám, erre előveszem a telefonom, és a kezébe nyomom. Nem rest, tárcsáz azonnal és beszél. Majd leteszi, és mondja, hogy szálljak le, és állítsuk a motort sztenderre. Látom én, hogy be akarja rúgni, de hiába, mert ha a kulcs nem teszi lehetővé, hogy zárjam az áramkört…. kb eddig jutok magamban, amikor a motor beröffen, első rúgásra. Arc mosolyog, mi szintén, köszönünk neki nagyot, meg el is köszönünk, és még menet közben is sokáig integetünk neki. Tehetjük ezt azért, mert Dórinál a parafaktor ismét magasabb értéken áll, és szól, hogy lassabban menjek. Kis vitába keveredünk, hogy lehet-e ennél is lassabban, de aztán közlöm vele, hogy a motoron nincs hátramenet. Erre lassan azért megnyugszik, és immár derült ég alatt szépen visszamotorozunk Sapaba. Út közben azon elmélkedem, hogy vajon miért vagyok akkora barom, hogy a motorban hagyom a kulcsot, bekapcsolt világítás mellett több, mint 40 percre, hogy az akkut teljesen leszívja. Mert ez történt. Lenne rajta mit szépíteni, de minek?

 

Sapába visszaérve leadjuk a motort, miután egy, az adott sarkon álló random nő előkeríti nekünk a motorbérlős faszit. Kérdi, hogy hol a másik, mondjuk, hogy lövésünk sincs, mert tényleg nincs, de majd előkerülnek. Visszamegyünk a szállodába, elfoglaljuk az új szobánkat, ami már szép, tágas, és olyan kilátás van a teraszról, hogy az állunkat úgy kell összelapátolni a földről. Egy nyugis zuhanyzás után kiülünk a teraszra négyesben, mi ketten, meg még két sör, és idő közben maradékvodka haver is csatlakozik a partihoz, hogy ha esetleg valami csúnya fertőzés bújkálna bennünk a fura kajabódé miatt, akkor csírájában elfojtsuk a tevékenységét. De tényleg csak ezért.

Közben a memóriakártyáról a laptopomra másolom a felvételeket, és örömködök is nagyokat, mert amit látok, az tetszik. Dórinak is tetszik, a söröknek is tetszene, de már nincsenek, viszont vannak újak, és nekik is tetszik.

Szépen ránksötétedett, Johnnyék megérkeznek, és mesélnek valami horror sztorit, hogy másik szállást kell keresniük, mert itt mire visszamentek, szét voltak dobálva a cuccaik, valaki ott őrjöngött, takarítva nem volt, és a fiókban találtak egy meth pipát, így holnap ők nem mozognak velünk, szállást kell keresniük, nem akarnak ott maradni. Érthető, legyen így!

Olcsó étterem felkutatására már nem vállalkozunk, a tegnapi hely pont jó lesz. Mivel már lendületben vagyunk, sörök rendeléséhez nem férhet kétség, meg úgy érzem, megérett az idő egy fűszeres papaya salátára, amelynek képében új szerelmem született.

Ez a saláta az ízek orgiája. A papaya roppanós, zöld csíkjai, az enyhén ecetes, de édeskés ízhez egy kis friss csípősség társul, amit csillapít a mogyoró olajossága, az egészet feldobja egy kis menta és ez az egész meg engem.

Az est gasztroélmény részének itt vége is lehetne, de még nincs. A szállodához visszasétálva, annak süteményes részlegénél némi francia beütést vélek felfedezni. A mango mousse jól hangzik, meg jól is néz ki, tényleg olyan igazi franciás, csak az adag nagyobb. Az íze, meg az állaga már jóval kevésbé ad pozitív élményt, úgyhogy egy részét meg sem esszük.

Elbúcsúzunk Johnnyéktól, megbeszéljük, hogy akkor a holnapi nap az külön lesz, és hogy majd megpróbálja elérni a népviseletes nőt, hogy lefixálja vele a túra időpontját és az indulás pontos helyszínét.

Felmegyünk a szép, nagy szobánkba, zuhanyzunk, majd kb 3 perc és 11 másodperc múlva már alszunk is.