Ismét nagyot alszunk, majd ismét nagyot reggelizünk a szálloda éttermében. Reggelire pho levest eszem, meg némi gyümölcsöt, most nem érzem szükségét egyéb tápláléknak. Reggeli után gyors költségvetést végzünk, anyagi javaink leltározása után pedig megkérdezzük a szállodában, hogy lehet-e náluk is motort bérelni esetleg. Pontosan tudjuk, hogy lehet, mert előző nap már ajánlgatta a recepciós, ráadásul olcsóbban is, mint az utcai, csak akkor még nem tudtuk, hogy ez az olcsóbb, mert ugye nem így szokott lenni.

A difi nem nagy, mindössze 240 forint, így aztán amikor a recepciós hölgy mondja, hogy várnunk kéne, mert nincs itt a manager, mondjuk, hogy ne fáradjon, akkor elsétálunk a sarokig, az gyorsabb lesz. Viszont ahhoz kéne pénzt is váltani, ezért megcélozzuk a szállodával szemben lévő bankot, ami inkább emlékeztet egy vidéki vasútállomásra, mintsem pénzintézményre, de ott meg pont előttünk valami skandináv származású turisták panaszkodnak a banki dolgozóknak, hogy gond van az automatával. Úgy ítéljük meg, hogy ez egy hosszabb meccs kezdete, tehát visszamegyünk a szállodába, és megkérdezzük, hogy tudnak-e pénzt váltani. Mondják, hogy persze, egy perc türelem. És ha már, akkor kellenének-e mégis a motorok. Ha már úgyis várni kell, akkor jobb érzés két dologra várni egyszerre, tehát rábólintunk, és mire a pénzt felváltják, addigra megérkezik a motor is, egy jóval szebb, újabb motor képében, mint amit tegnap rendeltünk, ráadásul tele tankkal, egész napra 2400 forintért kapjuk. Jogsit nem kérnek, aláírni nem kell semmit sem, a bérlés árát meg majd a szobához csapják. Ennél kényelmesebb már nem is lehetne a helyzetünk.

 

A mai célpontunk Fansipan, ahová egy drótkötélpályán visz fel majd bennünket egy felvonó.

El is indulunk, keresztül a főtéren, ahol éppen egy baleset helyszínelése folyik. Egy felborult motor, vagy 25 rendőr, csomó mérőszalag, és helyszínelnek serényen, én meg azon tűnődöm, hogy ebben a rohadtnagy kuplerájban vajon hogyan fogják megállapítani, hogy ki szabálytalankodott? Merthogy mindenki, minden pillanatban, az biztos, de hogy döntik el, hogy ki volt a szabálytalanabb? A kérdés csak ez lehet. Mindenesetre ez az első és az utolsó baleset, amit Vietnámban látunk. Sosem fogom megérteni, ez hogyan lehetséges, de ők ebben a káoszban tökéletesen jól elvannak, és nem törik egymást halomra, pedig azt várná az ember.

Dóri szokás szerint térképészkedik kicsit, aztán folytatjuk az utat, és kb fél óra robogózás után egy nagy parkolóban találjuk magunkat, ahonnan már csak gyalog, vagy egy ingyenes buszjárattal tudunk tovább menni. Mi a gyalogutat választjuk, mert úgy többet látunk, meg mert az tutira ingyen van, és még edződünk is kicsit. Út közben néha megáll mellettünk egy-egy taxi, ajánlva a szolgáltatását, de nem igazán értjük, miért teszik ezt, mivel kb. 10 perc sétával elérjük a helyet, ahonnan a Cable Car néven futó felvonók indulnak.

A hely nagyon kultúrált, gyönyörű épületekkel, parkosítva, le a kalappal. A Cable Car ára viszont elég borsos, fejenként 33 dollárnak megfelelő dongokat gombolnak le rólunk érte.

A kis kabinok szépek, tiszták, és a 6,3 km-es távot, és az 1440 méteres szintkülönbséget nagyjából 20 perc alatt teszik meg velünk, így jutunk fel majdnem a csúcsra, de csak majdnem.

Innen tovább vagy gyalog mehet az ember, lépcsőkön, vagy egy, az otthoni fogaskerekűhöz hasonló járművel.

Ez a pudingoknak való, mi gyalogszerrel megyünk tovább, mert kemények vagyunk, mint a vídia, de legalábbis annak akarunk látszani, és mert persze a gyalogút ingyen van.

Az időjárás hol esős, hol napos, a ködről meg korrekt módon már a jegypénztárnál szóltak nekünk, így nem lepődünk meg, hogy a bázisállomásra feljutva lófaszt se látunk, de az azért nagyon szép. Ez azért nem teljesen igaz. Odafent a látótávolság 2-3 percenként változik, ami azt jelenti, hogy hol 10 méterre sem látni, hol meg teljesen kiderül. Amikor felőben vagyunk, fázunk kicsit, amikor a felhők eltűnnek, akkor meg a déli napsütésben olyan érzésünk van, mintha egy 2000 wattos infralámpával égetnék a fejünket.

Függetlenül az időjárástól, a hely kihagyhatatlan, sőt, a ködtől valahogy misztikusabb, vadregényesebb lesz a számtalan Buddha szoborral, pagodával tarkított hely. A növényzet itt is buja és gyönyörű. Nagyon élvezzük, de nagyon lassan haladunk a csúcs felé, és ennek meg is van az oka. 3000 méteren vagyunk, és a mi punnyadt testünk nem szokott az ilyen magasságokhoz, ahhoz meg pláne nem, hogy vagy 600 lépcsőt, ezzel több, mint 100 méter szintemelkedést is abszolváljunk. Szóval lépcsők vannak szarásig, meg kis járdák, meg kiszögellések, de az egész helynek valami lélegzetelállító hangulata van. Mindkettőnknek nagyon tetszik. Tömeg nincs, vidámak vagyunk, csak fáradtak. Egy részen, ahol aztán végképp senki nincs, egy kb 10 méter magas álló szobor mellett előveszem a Mavic-et, és repülni szeretnék vele, de mindenféle hülye hibaüzenettel traktál, hogy az iránytűje nem oké, kalibrálni kéne. Sokmindenhez van kedvem, ehhez nincs, de azért kalibrálom, hogy örüljön. A kalibráció megtörténik, gps jel okés, felszállok. Felszállás után egyből jön hibaüzenet, hogy ismég iránytű hiba, és vigyázzak nagyon. Közben látom ám, hogy a gép, ahelyett, hogy egyhelyben állna, szépen fordul körbe. Nem szeretem én az ilyesmit, némi lebegés után leszállok és elpakolom. Bizonyára a rengeteg hatalmas fémtömeg miatt hülyéskedik, bár igazából mindegy is, ha nem repül, hát nem repül. Itt, ebben a ködben hazatérő funkció nélkül nem fogom használni, mert olyan gyakran ködösödik, felhősödik, hogy helyismeret nélkül nem találnék vissza, és ugye az a felvétel ami még a Mavic-ben lévő memóriakártyán van, nem gazdagítja az emlékeinket, meg a gépet sem akarjuk bebukni, mert nem olcsó.

Gyalogolunk, lépcsőzünk hát tovább a csúcs felé. Az utolsó szakaszon már mintha vonszolnának, Dóri többször is kéri, hogy álljunk meg, és mivel a hiszti, meg a nyavajgás nagyon távol áll tőle, tudom, hogy ilyenkor valóban komolyan kell venni. Időnk meg van, szóval lassan de legalább biztosan érünk fel a csúcsra.

Azt nem tudjuk meg, milyen lenne a kilátás, ha nem lenne ilyen felhős az idő, de ha nem lenne ilyen felhős az idő, sosem látjuk azt a csodát, amit most. A környező hegycsúcsok hol a felhőkbe vésznek, hol feltárulkoznak előttünk, mesébe, vagy legalábbis filmbe illő az egész. Mostanra inkább örülök a felhőknek, pláne akkor, amikor kisüt a nap, mert olyankor érezni, hogy ha ez lenne a helyzet végig, akkor már rég megsültünk volna. Kifotózzuk magunkat, aztán indulunk vissza a lépcsőkön. Mindig mondom, hogy lefele nehezebb az ember lábának, most is mondom, és most is igazam van. Mire leérünk, erősen remegnek az izmaink, de – lehet ennek van valami köze a ritkás levegőhöz- eléggé eufórikus hangulatba kerülünk. A felső bázison lévő boltban szándékozunk venni egy hűtőmágnest, de nincsenek szépek, viszont legalább csillagászati áron árulják a rondákat. Ugyanezen okból kordában tartjuk az éhségünket is, pedig ebben a magasságban összesen 3 órát mozogtunk, tehát okkal korog a gyomrunk.

Hamar beszállunk egy érkező kis kabinba, és visszalibegünk az 1600 méteren található kiindulópontra. Úton lefele pattog rendesen a fülünk, de ásítunk, meg nyelünk, szóval majd elmúlik.

Lent továbbra is felhős az ég. Nyugisan visszasétálunk a motorhoz, és most sem kérünk a buszos szolgáltatásból, pedig sanszosan tényleg ingyenes. A parkolóban kicsit rendeződünk, motorra pattanunk, hogy egy következő vízesést is megnézzünk, ami kicsit messzebb van a múltkorinál, de ugyanazon az úton kell haladnunk. Az eső egyre jobban fenyeget, én meg utálom a fenyegetést, ezért amikor csepegni kezd, félreállunk egy helyen, ahol látjuk, hogy ételt is mérnek. A megérzésem jó volt, alighogy fedett helyre toljuk a motort, elkezd szakadni az eső. Esőkabát ide-vagy oda, nagyon szarrá áztunk volna, de lehet, hogy még jobban. Mintha dézsából öntenék. Rendelünk valami rizses ételt, meg egy italt, ami winter melone néven fut. A kilátás csodás, az eső szakad, a winter melontól meg mindenki őrizkedjen, mint a pestistől, vagy jobban. Nemigen tudom mihez hasonlítani az ízét, de valami ilyesmi lehet egy három napig hordott, vízbe áztatott zokniból készült italnak, 16 evőkanál cukorral megküldve. Nem állok finnyás gyerek hírében, menzán is nevelkedtem, de ez ihatatlan.

Egy órás pihenő után indulunk tovább, a pincér srác eléggé szájhúzva hagyja abba a játékot a telefonján, de azért csak tudunk fizetni. Most, hogy kieste magát, ismét tisztul az ég egy kicsit, a nemzeti park bejáratához meg hamar odaérünk, de azért nem annyira hamar. Bemenni már nem akarunk, nincs rá idő, itt is megkérdem szépen, hogy kenájfláj-e a drónommal, itt is bólogatnak, mosolyognak, jönnek és néznek, és barátságosak.

Közben kezd szürkülni, úgyhogy ideje visszatérni Sapa-ba. Út közben semmi érdemleges nem történik, leszámítva a kettőnk közötti kis vitát, miszerint Dóri ki akarja szorítani belőlem a szuszt vagy nem. Szerintem az életemre tör, szerinte meg csak fél a motoron.

Sapába visszaérkezvén Dóri szemét megüti egy Market felirat, ami jelen esetben egy olcsóbb árfekvésű boltot takar. A bolt árfekvése nem a minőség alacsonyabb mivolta miatt van, hanem azért, mert ez nem a turisták által látogatott környék, itt a helyiek tobzódnak nagyon, úgyhogy pont nekünk való a hely, bemegyünk.

Ez itt a kánaán. Csekkolom a sör árát, de csak mert kell egy összehasonlítási alap, és van nagy pofáraesés. Eddig a Hanoi sört legolcsóbban a CirckeK-ben sikerölt vennünk, ahol 13e dong volt, itt viszont mindössze 9.5e dongot kérnek érte, azaz kevesebb, mint 120 forintot. És látunk még ugyanebből prémium verziót, aminek az ára még mindig csak 11e, én ebből veszek gyorsan, meg valami egyéb, de szintén prémiumnak titulált sört 13-ért, mert az már biztosan iszonyat jó lehet.

Persze senki ne gondolja, hogy mi mindig csak sörözünk, egyebeket is veszünk. Pl kimchi fűszert, mert arra régóta vágyom, bár semmi köze vietnámhoz, veszünk még valami kis csomagot, amiben számtalan kis dobozka van, kb akkorák, mint egy-egy leveskocka, rajta csupa vietnámi szöveg. Ez lesz a zsákbamacska, mert lövésünk sincs, hogy mi ez, de az édességek között van, tehát valószínű, hogy édes, és nem mosogatógépbe való tabletta. Aztán Dóri kinéz valamit, ami kis golyó, benne valami folyékony állagú valamivel, matcha tea ízesítéssel, tehát az csak jó lehet. Meg egy másik fajta golyót is, az meg kókuszos lehet, talán… vagy ilyesmi. Veszünk még néhány jeges teát, szintén matchásat, az eddigi 10-15 helyett most 7-ért, szárított marhahúst az én javaslatomra, mert az finom, tudom.

Mire minden áhított dolgot a kosárba teszünk, már meg is szomjazunk, úgyogy irány a kassza. A kasszánál kis fennforgás van, és a két golyós cuccból utánunk hoznak még egy-egy csomaggal, merthogy akció van, és egyet fizet, kettőt kap.

Boldogság! Visszarobogunk a szállodába, leadjuk a mocit és zuhanyzunk egy óriásit, hogy aztán tanácskozhassunk.

És tanácskozunk is sörözés közben, mégpedig arról, hogy Sapa után hová menjünk. Vietnám déli részén tengepartoznánk kicsit, de némi guglizás rádöbbent, hogy nem nagyon fogunk, amit azért annyira nem is bánunk. Egyrészt nem hiányzik a repülőhöz igazodás, a 36 órás vonatút meg nem fér bele az időnkbe és kedvünk se nagyon van hozzá, másrészt meg egyre jobban tetszik ez a környék, ezért úgy döntünk, hogy még maradunk itt, és ráérünk majd egy nappal a hazaindulás előtt visszamenni Hanoiba. Egy gyors messengerezés Johnnyéknak, akik lebeszélik Tuannal, hogy majd csak 12-én délután jöjjön értünk a busz.

Közben azt is megtudjuk tőlük, hogy találtak szállást, de az Sapatól 40 percre van, és azt is, hogy a hölgy, aki a túrára bennünket elvitt volna, nem válaszol, nem veszi fel a telefont.

Ez van. Ennek kapcsán ma nem jönnének vissza a városba, hogy velünk vacsorázzanak, amit teljesen megértünk és igazából nem is bánunk, jó néha csak kettesben lenni. Viszont írják, hogy a hely, ahol vannak, nagyon lovely és holnap látogassuk meg őket, ott is lehet túrázni, ráadásul fele pénzért. Király!

A sör viszont, a prémium verziós Hanoi kevésbé király, a másik, drágán prémium sör meg egyenesen ízetlen. Ez mellényúlás volt, de azért nagy duzzogva megiszom, és a másikat is. De nem csak én nyúltam ám mellé sörökkel. A macsás kis golyó nagyjából az ehetetlen kategóriába tartozik, a másik, ami belül mákos, szintén nem lesz a kedvencünk, szóval hazavisszük az akció keretein belül kapott extra dobozokat ajándékba. A szárított marhahúsra nincs panasz, csak annyi, hogy kevés, a kis leveskockák meg elég jók, azt még finomnak is lehet mondani. Jól elvagyunk, megegyezünk abban, hogy kellemes napot zártunk.

Nincs más hátra, mint némi sörözés, meg vacsorázás a már megszokott helyen, aztán még egy kis sörözés, és alvás. Nem kell altatót döngicsélni a fülünkbe…