Bár az éjszaka erős fejfájásra ébredek, a fördőszobában meg csótánybuli van éppen, egy pirula bevétele után alszom tovább reggelig, mint a tej. Johnny átküldi a pontos címüket, meg némi infót, hogy ne próbáljunk meg motorral menni, mert eléggé veszélyes arra az út, inkább taxizzunk. Grabet hívunk, a kis szoftver szerint 180 lesz a fuvar. Az első grab ami megérkezik, nem okés, mert a sofőr mondja, hogy kikapcsolja az órát, és 200-ért odavisz. Mondjuk, hogy az nem annyira jó, mint amennyire nem, mert 180 a viteldíj az alkalmazás szerint, az meg nagyon tudja. Amin vitatkozunk, az csupán 240 forint, de ez elvi kérdés, elhajtjuk, majd némi varia után végre sikerül egy másik fuvart szerezni. Ő nem próbálkozik, visz bennünket. Nos, amikor azt írták, hogy veszélyesek az utak, nem vettem nagyon komolyan, de már látom, hogy nem volt túlzás. Talán csak annyiban, hogy utak, mert ezek nem azok. A bivalycsordákkal való találkozásokat már megszoktuk, a kóbor kutyák se nagyon hoznak lázba, de mondjuk olyat ritkán lát az ember, amikor az úton egy komplett vízesés vízhozama hömpölyög keresztül. Meg olyat is ritkán, hogy az aszfalt egyszer csak véget ér, és rohadtnagy sziklákon araszolva lehet csak továbbhaladni. Nos ilyen “úton” autózunk 40 percet, néhol olyan dágványon keresztül, ahol önkéntelenül és rákérdek a sofőrre, hogy egészen biztosan át akar-e menni, innen már csak egy kilométer, jobb lenne gyalog odaérni, mint a szakadékba csúszni arccal. Ő láthatóan nyugodt, néha morzsolgatja kicsit az olvasóját, vagy akármi is legyen az a szent dolog amit fogdos, de minden jel arra utal, hogy segít, mert végül baj nélkül célba érünk. Illetve kb 100 méterrel előtte már kiszállunk a kocsiból, mert amikor egy olyan szűk úton akar felmenni, ahová én még robogóval se nagyon mennék, mondom neki, hogy ne fáradjon, innen már tényleg gyalog. A 180-as viteldíj helyett szó nélkül adok neki 200-at és megköszönöm. Az utat egyébként egy viszonylag új, max 1-2 éves autóval küzdjük le, egy olyannal, amilyennel én ilyen helyre biztosan nem jönnék.

Barátaink szállását hamar megtaláljuk. Kelly éppen egy függőágyban chillel, mellette a teraszon tyúkok alszanak nyugodtan, egy francia család több tagja kártyázik, a kislányuk meg egy viet kislánnyal játszik az utcán. Nekik is jól megy az asszimiláció, a gyerekek meg szavak nélkül is értik egymást, érdekes jelenség. Johnny jön, és mondja, hogy túra majd holnap lesz, gyaloglás összesen 5 óra, lesz benne bambusz erdő, Hmong falu, meg vízesés is, és szuper lesz. Klafa, bár én szívesebben mentem volna ma, hogy holnap ne kelljen ezt az utat újra megtenni oda is meg vissza is, de hát ez van.

Kelly kikel a függőágyból, sétára indulunk egy keskeny úton, amely rizsföldeken vezet keresztül, közben lóg az eső lába, csend van és hihetetlen békesség. Ez az a hely, ahol az ember valóban tud lazulni, elmélkedni, pihenni.

Hamisítatlan vidék. Hamisítatlan, de annyira, hogy itt látjuk az ország ezen részének igazi arcát, ami nem a turistáknak szól.

Séta közben egy rákot pillantunk meg, ami jöttünkre fenyegetőn emeli felfele ollóit, de aztán szépen a bozótba menekül. Hatalmas pillangók, és zöld, zöld mindenhol.

Természetesen készítünk légifelvételeket itt is, mert nagyon tetszik, és ennél jobb alkalmam nemigen lesz rá.

Épülő házakat is látunk, meg iskolát és óvodát. Kicsit másképpen néznek ki ezek, mint otthon. Utoljára Kambodzsában láttam ilyet, ez is hasonlóan szegényes, de azért színes és vidám hangulatú.

Már jó pár kilométert magunk mögött tudunk, amikor a társaság éhes lesz. Étterem itt is van, pont azzal a választékkal és minőségben, amit már megszoktunk. A kaja jó, panasz nem érheti, szóval nincs gond. Ebéd után Kelly mondja, hogy ő most pihenne kicsit, vissza kéne mennünk a szállásukra. Johnny megnyugtat, hogy mehetünk mi is, kártyázhatunk vagy ilyesmi, de én felvetem Dórinak, hogy marhára nincs kedvem Kelly pihenéséhez asszisztálni, mert ők ugye hónapokig vannak úton, de nekem még mehetnékem van, hogy lássunk csodákat, tehát mi lenne, ha ezt a 40 perces autótutat hazafele kihagynánk, és inkább gyalogolnánk egy kicsit. Nem sok az egész, 12 km. Dóri rábólint az ötletre, nekiindulunk hát. Egy darabig még közösen megyünk, aztán ők elköszönnek, mi meg folytatjuk a sétát vissza, Sapába.

Eleinte felhős az ég, de már nem nagyon nyúlkálunk az esőkabát után, mert percenként lehet felvenni, meg összecsomagolni.

Így, hogy az ember gyalog közlekedik, sokkal többet lát, meg több ideje van elmélkedni is. A helyiek élete nem tűnik túl egyszerűnek. Bár Sapában és környékén a klíma ebben az évszakban sokkal elviselhetőbb, mint az alacsonyabban fekvő területeken, ettől függetlenül azért itt sem kell fázni. A 30 fok feletti melegben az itteniek hosszú pulóverben és nadrágban, vagy éppen nyakig népviseletben nyomulnak. Mivel errefelé turista nemigen jár, pláne nem gyalog, szerencsére kevesen vannak, akik el akarnak nekünk adni valamit.

Kis, szinte néptelen falvakon haladunk keresztül, amelyek éppen csak pár házból állnak. A házak teteje jellemzően bádogból van, és nagyjából úgy néznek ki, melyet itthon putriként szokás aposztrofálni. Lehetne ez éppen még hangulatos is, ha a kunyhók oldalfala és teteje bambuszból lenne, de így nem annyira nyújtanak szép látványt. Érdekes, hogy ha egy település nem több, mint 20 házból áll, akkor is tartozik hozzá kis sámlis, kis asztalos vendéglátóipari egység, ahol a nap bármely szakában vadul szürcsölik a pho levest a  helyiek. A kutyák is asszimilálódtak, koszosan, de haláli nyugalommal szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, vagy éppen alaszanak.

Bár vidáman hagyjuk magunk mögött a kilométereket, a szintemelkedést kihagytam a számításból, és ez a könnyed sétának ígérkező 12 km nagyon lassan akar elfogyni. Már számtalan képet csináltunk a tájról, ami megunhatatlan, és minden félórában mást mutat, függően a betekintési szögtől, a felhők és a napfény éppen aktuális viszonyától. Éppen elhagyunk egy bivalycsordát, amelyet egykedvűen terelget egy 10-12 éves forma kissrác, majd egy kis kiugró rész után befordulva építkezést látunk. Az építkezés bizonyára egy kis szálloda lesz, vagy valami helyi pénzesebb illető háza, mert betonból épül, elég magas, az alapterülete is nagy, és közvetlenül a szakadék szélére épül. A rajta dolgozó munkások ördögi ügyességgel egyensúlyoznak a falakon, ők is nyakig felöltözve, munkavédelmi sisak gyanánt a szokásos, kúpos, vietnámi szalmakalapot használják, amikből nekünk sem ártott volna venni egy-egy darabot, mert roppant praktikus lenne, ha lenne. Árnyékolná a fejünket, a vállunkat az erős napsütéstől, de nem teszi, merthogy nincs olyanunk. Van viszont esőkabátunk, amit Dóri okosan a fejére akaszt, és inkább az izzadást választja, mint a szénné égést, amiben van azért logika, de én mégsem bírom rávenni magam erre.

Az építkezést hátrahagyva egy fiatal pár mellé érünk, akik az út mellett fotózkodnak. Kihasználva az alkalmat, megkérnek, hogy készítsünk róluk pár fotót. Szimpatikus, fiatal spanyol hátizsákosok. A szokásos honnan jöttél stb. kérdések után megtudjuk, hogy nemrég jöttek át a Fülöp szigetekről, amivel tengerpart ügyileg maximálisan elégedettek. Mutatnak képeket fehér homokról, pálmafákról, meg olyan kék tengerpartról, hogy a nyálunk is elcsöppen. Kérdik, hogy hová tartunk, mondjuk, hogy Sapába, erre elismerően bólintanak, és mondják, hogy azért az kemény, mi meg mondjuk, hogy már az út felét letudtuk.

Kis beszélgetés után felülnek a bérelt motorra, sok szerencsét kívánunk egymásnak, majd elhajtanak és mi is folytatjuk túránkat, de úgy egy kilométer múlva nagyon frankó kis árnyékot találunk két, hatalmas babmuszbokor  alatt. A hely tökéletesen alkalmas repülésre, úgyhogy nem is tétovázunk sokat, kirepüljük a maradék akkukat, kicsit pihenünk, rendbe szedjük magunkat és indulnánk tovább, amikor egy csapat kisgyerek vesz körbe bennünket, leginkább lányok. Nagy mosolygások, meg némi hamvábaholt kommunikáció után úgy döntenek, hogy Dóri nagyon szimpatikus nekik, ezért kap egy csokor sárga virágot. Köszönés, további mosolygás, a virágcsokor a hátizsákom oldalzsebébe kerül, tehát feldíszítve haladunk tovább. Az úton számtalan helyen van vízátfolyás, néha komplett vízesések folynak rajta keresztül. Egy ideig próbáljuk megoldani köveken átugrálva az átjutást, de eddigi kísérleteink teljesen hiábavalóak voltak arra vonatkozóan, hogy megússzuk száraz lábbal, mert egyrészt már így sem száraz egyikünk cipője sem, másrészt meg most éppen egy kb 10 méter magas zuhatag vízhozama hömpölyög át az úton, folytatva útját a távoli folyó irányába. Egyikünk sem próbál bűvészkedni, hogy majd száraz lábbal átjut, csak rezignáltan vesszük tudomásul, hogy tocsog a víztől a cipőnk, viszont a víz legalább egy picikét hűvösebb a levegőnél. Cuppogó cipőben nem jó gyalogolni, megállok, leveszem a zoknim, kicsavarom, a cipőt pedig mezitláb visszaveszem. Néhány kilométer után érzem, hogy dörzsöli a lábam, úgyhogy felhúzom lábamra a vizes zoknit, inkább legyen kicsit kellemetlen, mint véresre dörzsölődjön.

Már csak 3 km van hátra, hulla fáradtak vagyunk. Nekem többször is megfordul a fejemben, hogy csak kéne egy taxit fogni, vagy valami buszra szállni, de mivel Dóri nem panaszkodik, így én nyilván nem fogok, pedig a szintkülönbség miatt eléggé fárasztó a gyaloglás. Egy kilátóhelyhez érünk, ahol helyi gyerekek egy csoportja szalad hozzánk, hogy eladjanak nekünk valamit, bármit. Látszik, hogy közeledünk a város irányába, és az is látszik, hogy a kilátó miatt itt sok turista megfordul, ellenkező esetben nem lennének szakosodott helyiek, de vannak, és elég erőszakosak is, úgyhogy némi mosolygás után továbbállunk.

Egy kanyarban egy motorost ugató, azt kergető kutyára leszek figyelmes. Dórit magam mellé hívom és előveszem a szelfibotot arra az esetre, ha az izgága jószáknak eszébe jutna, hogy bennünket is kergetne kicsit unalmában. Végül nem kell vele konfrontálódnunk, mert szépen visszaoldalog a ház mellé, ahonnan kijött.

A nap ereje már csökkent valamennyit, de azért örülünk a kis bamuszerdős résznek, legalábbis az általa nyújtott árnyéknak. Az úton sár és tócsák, a vizük vérrel keveredve. Vagy sikerült elütni valamit valaminek, vagy az úton vágták le a valamit, aminek a vére most itt színezi a környezetet.

A város előtti utolsó kanyarban vagyunk, az útburkolat itt már aszfalt, viszont cserébe jó meredek. Sapát alulról közelítjük meg, pont a szállodánk utcájába beérve. Egy kis téren éppen szemétszállítás folyik, borzalmas a bűz és a mocsok, ezért kicsit megszaporázzuk lépteinket. Mire visszaérünk a szállásunkhoz, már semmi másra nem vágyunk, mint egy jó fürdésre, és egy kis sörre, szerencsére mindkettőt sikerül gyorsan letudni. Közben a teraszon végignézzük a mai légifelvételeket, majd iszunk még egy sört, meg a maradék vodkából egy-egy kupicával, csak mert van, és mert miért ne, hiszen szabin vagyunk.

Megbeszéljük, hogy elindulunk vacsorázni, de most nem a kedvenc éttermünkbe, mert Dórinak kis tekert, grillezett dolgokra támadt gusztusa, és van ilyen sütögetős hely a szállodánk utcájában, tőlünk pont 50 méterre, és ennél már csak az lehetne jobb, ha ennél is közelebb lenne, mert már nem sok kedvünk van gyalogolni a mai túra után. Mivel a papaya saláta az első számú kedvencemmé lépett elő a semmiből, kérdem a helyen, hogy van-e olyan náluk. Van hát, csak most nincs, mert elfogyott. Eléggé szánalmasan szomorú képet vághatok, mert az arc mondja, hogy akkor mégis van, csak kicsit várni kell rá.

Nem gond, amíg van söröd, addig én várni tudok, Dóri sincs ezzel másképpen, úgyhogy pont eddig sikerült most eljutni, egyetlen méterrel sem tovább. A rangidős valakit elszalajt a boltba, hogy vegyen papayat, mi meg addig sörözünk, és kiválasztjuk a húsokat, amiket majd grillrácsra rugdosnak hozzáértők, hogy megsüssék iszonyatos hőmérsékleten.

Választunk néhány tekercset, ami csirkéből van, belülre pedig az egyik esetében mángold kerül, a másik esetében meg hosszúszárú, apró kalapú gombák. Kérünk még sima nyársra húzott húst, töltelék nélkül, csirkéből, meg lóból, mert az is van.

A sörök elfogytak, a kajánk megsült, és idő közben megérkezett a papaya salátám is, ami ugyan nem veszi fel a versenyt azzal, amit a kedvenc helyünkön adnak, de azért sok panaszom nincs rá, azt leszámítva, hogy nem elég csípős, viszont ebben az esetben legalább Dóri is tud belőle enni, akinek ekkorra már a pocakja kezdi bemondani az unalmast a sok fűszer miatt.

A vacsora isteni volt, a városban való sétától most eltekintünk, csak egy túraboltba ugrunk be visszafele, hogy zoknit vegyek, de sokallom az árát, ami marhaság, mivel reggel úgyis vennem kell, de azért most ellenállok. A szálloda süteményespultjában egyszer már csalódtunk, de azért próbálkozunk, mégpedig valami poharas, többrétegű krémdesszerttel, ami elég jó, az ár/érték aránya viszont kevésbé, itteni mércével iszonyat drága, 600 forintnak megfelelő dong. Ez itt még akkor is sok, ha szállodában veszi az ember, de ma, ez után a gyalogtúra után megérdemeljük.

Az este folyamán még arra marad energiánk, hogy megüzenjük Johnnyéknak, holnap marhára biztosan nem megyünk velük túrázni, mert a cipőink még elég nedvesek…. na jó, igazából nem akarunk megint 5 órát gyalogolni, hogy sanszosan ugyanazt lássuk, mint ma, meg nincs kedvünk kiadni a pénzt fuvarra, aminek érkezésére ott legalább egy órát kell várnunk.

Viszont eltervezzük, hogy holnap majd jól megnézzük a másik vízesést, ami abban a nemzeti parkban van, ahová pár napja már nem mentünk be, mert későre járt.

Eddig jutunk, aztán mély alvásba merülünk.