Ittlétünk utolsó, értékes napjára virradunk. Az ég kék, a nap borzalmasan süt, de tudjuk, hogy semmi sem tart örökké, pláne nem itt a napsütés.

Feltöltve minden akku, becsomagolva a Mavic a saját kis nylonzacskójába, mindez benne a hátizsákban, úgyhogy felkészültünk az utolsó nagyobb kiruccanásra.

Mire megreggelizünk, kibéreljük a robogót és útra kelünk, ismét felhők mögé bújik egy időre a nap, amit cseppet sem bánunk. A tegnapi zoknivásárlásnak újra nekifutok, nem lett olcsóbb, de muszáj megvennem, mert bár a pólóinkat már csak úgy tartjuk számon, hogy melyiket hányszor vettük fel az utolsó mosás óta, a zoknival ilyet nem játszunk, mert hát na.

Az itteni közlekedést már megszoktuk, Dóri is már csak néha akar velem végezni préselő mozdulatokkal, a bivalycsordák az úton számunkra is a közlekedés megszokott részét képezik, haladunk. Szépen elrobogunk néhány kisebb vízesés mellett, majd magunk mögött hagyjuk a már látott Silver Waterfall-t is, és néhány kilométerrel odébb szépen leparkolunk a nemzeti park parkolójában. Megállás után gyorsan megvámolnak bennünket némi parkolási díjra, amiért olyan 60 forintnak megfelelő összeget kell leszurkolnunk, veszünk két üveg teát, majd belevetjük magunkat a dzsungelbe.

Ez itt tényleg a dzsungel, de azért turistákra szabva. Az ösvény szép nagy kövekkel van kirakva, hogy az esőben se kelljen dagonyázni, erre szükség is van, mert szépen elered újra, de aztán egy-két perc múlva el is áll. A tegnapi menetelésnek hála van egy kis fáradtság a lábunkban, úgyhogy a lépcsőknek annyira nem örülünk, de nem hátrálunk meg. Egy nagyon szép kilátóponton úgy döntök, hogy miért ne repüljön a Mavic, ha már egyszer tud olyat csinálni, és előveszem a felszerelést, de a szerencse ma valamiért nem szegődött mellém. Történt ugyanis a zsákomban, hogy a távirányító bekapcsológombját valami nyomva tartotta, ezzel a távot szépen felforrósítva, az akkuját meg 17 százalékra merítve. Boldogságom nem határtalan, de azért a dühöngéstől is messze állok. Ha ennyi van, hát ennyi van. A repülés most elmarad, mert az a kevés töltés amivel még rendelkezünk, kell majd a vízeséshez.

A kilátóponttól pár száz méterre egy nagy tisztáson megyünk keresztül, a nap újra kisüt, ismét bizonyítva számunkra, hogy szeretjük a felhőket, meg még akár az esőt is, ha éppen azzal jár. Szerencsére a tisztás után ismét lombkorona kerül a fejünk fölé, az út jobb oldalára pedig egy kis valami, ami folyónak kevés, pataknak meg sok. Kb 4-5 méter széles, maximum egy méter mély, a víz benne kristálytiszta, mégsem fürdik benne senki, és mi sem tesszük. Az út ez után már végig a kis folyó partján halad. A növényzet pont olyan buja, amilyen bujának egy dzsungelben lennie kell, és a levegő is pont annyira párás, meg néhány szúnyog is előkerült, a riasztó spray már fújódik is ránk, hogy aztán a bőrünkre került mennyiséget 2 perc alatt izzadjuk le.

Néha szembe jön egy-egy kisebb csapat, ilyenkor félrehúzódunk vagy mi, vagy ők, mert a csapás szinte mindenhol egyszermélyesre szűkül.

Kb fél óra múltán elérjük a park fő attrakcióját, a vízesést, ami a Love Waterfall nevet kapta, ki tudja miért. A vízesés pompás látványt nyújt, meg persze rengeteg párát is. Kicsit várunk, hogy megtisztuljon a terep a szelfiző ázsia pároktól, majd mi is kattintunk párat, meg úgy döntök, hogy akkor a maradék akkut most fogom kirepülni. Kéne egy hely, ahonnan fel tudnék szállni, de csak a másik oldalon van arra alkalmas rész, amit vagy a folyón, köveken áturgálvai, vagy visszagyalogolva úgy 50 métert, és egy kis hídon keresztül lehet elérni.

Én a köveket választom, Dórinak viszont eszében sincs ilyen mutatványokat végezni, tehát ő megy a hídon. A túloldalon bevárom, egy párnak segítünk fotózni, majd előveszem a kis drónt, és várunk a stabil GPS jelre.

Tekintve, hogy egy szurdokban vagyunk, jó sokat kell rá várni, ráadásul repülés közben néha el is megy a gps jel, szóval jó stresszes az időtöltés, nem is fér bele más, csegy egy emelkedés és a hozzá tartozó ereszkedés a vízesésnél, meg egy kis egyenes repülés a folyó felett, aztán jönnek a hibaüzenetek, hogy merül a táv akkuja, meg egyéb borzalmak, tehát hamar vége lesz a mókának.

Nem baj, így legalább nincs vele gond, meg dilemma, hogy itt vagy ott repüljek-e vagy sem, de persze azért elég bosszantó a dolog.

Visszafele sétálunk, idő közben minden bámészkodó elpárolgott, mondhatni kiürült a nemzeti park. Lassan sétálunk, megcsodáljuk a tenyérnyi pillangókat, amelyek pont az útra szállnak le elénk. Dóri elég sokat kísérletezik a fotózásukkal, de valahogy egyikük sem akar a megfelelő pózban, a megfelelő ideig maradni, így továbbállunk.

Ismét beborul az ég, és szemeregni kezd az eső, de ezen már meg sem lepődünk. Újabb fél óra múlva a park bejáratánál vagyunk, amit most kijáratként használunk. Beöltözünk esőkabátba és a város felé vesszük az irányt. A szemergő eső kísér bennünket egy szakaszon, aztán felváltja rendes eső, ami a motoron nem vidám, meg is állunk a Silwer Waterfall farvizén evező bodegakomplexumnál, és Dóri kérésére a kiskoszos helyen eszünk egy jót. Pont olyan jót, mint pár napja, amikor szintén az eső elől jöttünk ide.

Az étel most is finom, és mivel most csak ketten vagyunk, nem másokkal beszélgetünk, hanem szétnézünk, mit is lehet még kapni a boltban. Nos, vannak ruhák, esőkabátok, megint ruhák, meg vannak zacskók, amikbe mindenféle szárított cuccok vannak. Dórinak mániája, hogy kérdez az eladóktól, amit én nem nagyon szeretek, mert ha a világnak ezen a pontján megkérdezel egy eladót bármiről, annak egyenes következménye, hogy vásárolni fogsz valamit, ha akarod, ha nem. Itt annyival veszélytelenebb a sztori, hogy itt már ettünk, talán kevésbé veszélyes a kérdezősködés, mert már megvámoltak.

A nagy zacskónyi szárított cuccokról megtudtuk, hogy teák, meg olyasmik. Van köztük szárított gomba, meg szárított tengeri izék, meg szárazföldi izék is, mindenféle fura formában.

Mivel az eső elállt, kimerészkedünk a bódéból, és átmegyünk az út túloldalára, hogy a népviseletbe öltözött helyi erők árukínálatát tudjuk feltérképezni.

Árulnak itt is mindent, karkötőt, pénztárcát, bongot, szárított húst, zöldséget, gyümölcsöt stb, és a satöbbi között van kés is dögivel. Egész jóképű kardok is vannak, amik jól mutatnának falon, de nem nálunk, mert mi nem szeretnénk olyat, viszont van más, amit meg én nagyon, és az egy bárd. Mindig is vágytam egy ilyen hamisítatlan ázsiai bárdra, úgyhogy rá is kérdek az árára, aztán meg is veszem alku nélkül, egészen pontosan 1240 forintért. Kellemes, masszív, súlyos darab, fa nyéllel, pont olyan, amilyeneket minden ázsiai konyhában megtalál az ember. Az eladó egy vastagabb nylon anyagba csomagolja, átköti, hogy biztonságosan lehessen szállítani, én meg szépen a zsákomba helyezem és örülök.

Miután végignéztük a kis “piac” árukínálatát, visszaballagunk a bódék sorára, hogy a szárított marha árát tudakoljuk, meg egy helyen láttam, hogy egy arc már útra készen árulja, vákumfóliázva. Szép, sötét hús, igazából bivaly alapanyagból van, és szerencsére van nála kóstoló is. Azért szerencsére, mert kóstolás után rájövök, hogy nem kell nekem ilyen. Nincs fűszerezve, eléggé naturális, fura íze van. Nem rossz, de ez nem snack, hanem főzésre való, úgyhogy végül köszönjük, de nem veszünk belőle.

Veszünk viszont kisfiamnak egy fából készült dinoszauruszt. Kézi faragás, elég olcsó, és legalább nem a multiknak adjuk a pénzünket műanyag szarokra.

A dinoárusnál aztán érdeklődni kezdünk ismét, hogy ugyan mik vannak már azokban a nagy zsákokban, és mire valók így szárítva. Ezt ugye a másik boltban már Dóri megkérdezte, de nem árthat kétszer, mert miért ne?

A válasz itt is ugyanaz, de ez a nő egy fokkal jobban beszél angolul a másiknál, aki konkrétan semmit, és bár ez sem sok, a fiatal lány serényen használja a telefonját, azon is a google translate szolgáltatást, így aztán sok érdekes dolgot mond, csak éppen nem értjük, de azért bólogatunk és mosolygunk nagyokat, és átvesszük a beszélgetés irányítását, tehát mi kérdezünk: mi ez? Ő meg mondja, hogy az, bizony.. tea, levesalap, megint tea, szárított gomba… izé…. és aztán mond valamit, egy kicsit szégyenlősen, amit nem értünk.

Érdekes a csomag, érdekes a nő reakciója is. Mert a szárított gomba elég egyértelműen szárított gomba, hiába kérdezett rá Dóri, nem lett belőle más, mint aminek látszik, de ez…

És azt mondja hirtelen a mi eladónk mosolyogva, a google translate-ből felnézve, hogy “pickled wine”. Aminek ugye sok értelme nincsen, tehát talán valami pác, de nem, nyilván nem, hanem ez az, amit be kell áztatni, ugye maga a csomag tartalma. És aztán a többit már én sejtem, ezért egyezményes jelekkel kérdezem, hogy akkor ez olyan, amitől majd a férfiember bizonyos részei keményen, és minden kétséget kizáróan, amikor csak akarja….. Olyan, válaszolja, és mosolyog. És pickled wine, és akarok-e?

Nos én inkább nem. Nevezzen finnyásnak, de ezen zacskó tartalma, amiből ezt a főzetet, vagy ázalékot kell készíteni, eléggé összetett, és nem tudom, hogy mi ad okot nagyobb aggodalomra, az, amiről tudom, hogy mi, vagy az, amiről nem, de mégis benne van?

Mert a zsákban jelen van szárított formában néhány tengeri csillag, taplógomba, talán kis koralldarabok vagy nem tudom, két komplett patkány, halak, egy csomó egyéb, amiről lövésem sincs, meg bogarak, és nem szárított formában pedig szintén bogarak, de ők sanszosan nem képezik nélkülözhetetlen elemét majd a főzetnek, sokkal inkább az előzőleg felsoroltak szagát megérezve gondolták, hogy jó lesz nekik ott, a zacskón belül.

Futkosnak is odabent rendesen, így leteszem, és megállapítom, ha lenne listám azon bizarr dolgokról, amelyeket életemben láttam, akkor biztosan benne lenne a top 10-ben, ha meg lenne olyan listám bizarr dolgokról, amelyeket már kóstoltam, akkor biztosan nem lenne benne a top 10-ben, mert nem lenne a listán, pedig kaja téren elég bevállalós vagyok.

Az eladó valószínüleg félreérti az arckifejezésem, biztosan azt sikerült róla leolvasnia, hogy nincs kedvem főzőcskézni, mert ajánlja, hogy van itt készen is ebből, ha esetleg mégis megkívánja tőlem az élet ennek a dolognak a használatát. Egy kis, kb 2 dl-es üveg, benne kétesen sötét színű lötyivel. Nem mondom, hogy sokat kéne dilemmázni a válaszon, szépen megköszönjük, kifizetjük a fadinót – amire ezek után már gyanakodva nézek – és megegyezünk Dórival, ha majd kell külső segítség ezen a téren, akkor is inkább egy kék tablettát, nem ezt a lötyit. De csak mert kisebb helyen elfér.

Ismét elért bennünket a délután, a mai etapot teljesítettük, menjünk visszafele szépen, amíg nem esik.

Dóri kérésére ismét megállunk a Market névre hallgató áruháznál, vásárolgatunk egy kicsi, mert már csak 2 napunk van Vietnámban, kis ajándékot még senkinek nem vettünk, és hát mi lehetne jobb ajándék, mint helyi finomságok, amiket még mi sem ismerünk?

A szárított marhahús például elég jó ajándék, de mivel én is imádom, ezért nem ajándékba viszem, hanem csak úgy magamnak, és ha netán valaki meglátogat addig, amíg tart belőle, akkor megkínálom, de remélem egy ideig még nem jön senki.

Keresek még kimchi fűszert, amit már egyet vettem, szintén magamnak, és ezt is magamnak. Beszórunk még némi ismerős, meg ismeretlen édességeket, teát, sört, vizet, de utóbbiak egyike sem ajándék. Feltankolva mindenféle földi jóval, visszamegyünk a szállodába, töltünk a távirányító akkujába, majd ismét robogóra pattanunk, mert sörözni még korai lenne, és hátha tudunk készíteni még pár videót a levegőből.

Lelövöm a poént, nem tudunk. Robogózunk ugyan a környéken eleget, Dóri térképészkedik veszettül, de inkább csak nézelődünk, kódorgunk, majd úgy ítéljük meg, hogy a seggünknek elege van már a motor üléséből, a tüdőnknek, meg a szemünknek a kipufogógázból, a bőrünknek meg az újra hétágra sütő napból, szóval ennyi volt. A motort leadjuk, felcihelődünk a szobánkba, és teljesen feleslegesen ugyan, de pakolászunk egy keveset, pedig holnap ráérnénk, a luxusbusz (és a luxust mindig hozzá kell tenni) csak 14 órára jön értünk. Mégis, valahogy jobb érzés, amikor nem lóg feletted a feladat, hogy még ezt meg azt meg kell csinálni, pedig de, mert addig még nyilván fogunk fürödni, másik ruhát veszünk fel (csak másikat, nem tisztát, mert abból már csak egy van, az meg kell a hazaútra)

Ennyi fért hát a mai napba, egy sör cisszen, persze fejenként, aztán még, mert utolsó esténk Sapaban, meg még egy a vacsorához, ami nem más, mint valami mellérendelt hús, meg papaya saláta, mert az nagyon bejött. Amúgy a hús sem rossz, csak nem ezt akartam. Igazából a mellérendelés amúgy is megy nekem, nem az első, és nem is az utolsó eset ez.

Még egy sör a szállodában, mert még mindig szomjasak vagyunk, meg azért, mert ugye ez az utolsó esténk Sapaban, ha még nem mondtam volna. Már mondtam? Mindegy, tegyük el magunkat aludni, úgy élvezem, hogy végre nem csak forgolódok alvás nélkül órákat.