A reggel pont olyan, mint az összes eddigi, azt leszámítva, hogy már érezzük a hazatérés ízét. Fura, hogy nem keserű íz ez, nem is savanyú, nincs ázott zokni szaga sem. Jó volt itt, de majd jó lesz otthon is, valahogy így állunk hozzá, és még véletlenül sem azért, mert nem volt itt jó. Nem tudok rá magyarázatot, ez van.

A reggelit leszámítva nem sok dolog történik ezek után itt, Sapaban. Még egy kis kódorgás az utcán, céltalanul, aztán célzottan, a piac irányába, ahol körbeszaglászunk, hátha van valami otthonra, ami falra tehető, igényes, szép, vagy legalább az egyik a három közül. Falra tehető nincs, meg sok más sincs, de azért veszünk egy sálat…. egy sálat.

Kis ízelítőként, vagy hogy visszaszokjunk a Hanoi klímáral, az idő felmelegszik rendesen, tehát árnyékot keresünk, és úgy gondoljuk, hogy ha már Hanoiban nem volt sikeres a plázázás, próbáljuk meg itt is. Mert van kérem, vasútállomás, azaz pályaudvarral egybeépített nagy, és szép pláza, benne sok üzlet, amiből annál kevesebb van nyitva. Szám szerint van bent nyitott boltból vagy 10, de ez nem teljesen fedi a valóságot. A valóság az, hogy mondjuk 10 botlot megnyitottak egyszer, tehát van benne áru, de a rács lehúzva, és sötét van, nincs odabent eladó. Eladóval összesen 4 bolt rendelkezik, az egyikben vásárolunk is Dórinak valami nyári ruhát 5000 forintért, aminek a fele selyem, a másik fele meg nem, én ennyit értek ebből, nem nagyon ismerem a selyem lelkivilágát, hogy mivel lehet keverni az anyagot, és hogy miért teszik azt, és nem is akarom megtudni, mert bár sok értelmetlen dolog érdekel, ez nem tartozik közéjük.

A lényeg, hogy 5000, és Dóri örül neki, én meg örülök, hogy túl vagyunk a ruhavásárláson.

13:40 van, visszaballagunk a szállodába, és várakozó álláspontra helyezkedünk. Várjuk a luxusbuszt, meg várjuk barátainkat is, akik többször is írják messenegeren, hogy már mindjárt itt vannak, de aztán mégsem.

Aztán egyszercsak tényleg. Aztán egyszercsak jön luxusbusz is, sofőrrel, aki más, mint aki idehozott minket, de legalább annyira nem szeret beszélni, és mi legalább annyira nem bánjuk. Ez a busz jobb, mint a másik volt, olyan szempontból, hogy ennek minden ülése jó, mert dönthető. Ennek nagyon örülünk, döntögetjük is veszettül, amikor is a busz, még városon belül megáll, és felszáll rá egy viet nő, aki a leghátsó sorban ül. Kicsit beszélni angol, de inkább csendben lenni, amit megintcsak nem bánunk.

Az út elején még élvezzük a kilátást, aztán amikor a hegyes részt elhagyjuk, akkor már kevésbé. Mondhatni hozzászoktunk a rizsföldek látványához.

Mindenki alszik, kivéve engem. Én a laptopomat buzizom, nézem a felvételeket, meg várom az út végét, mert hiába tudok mostanában jól aludni esténként az ágyban, mozgó járműben még mindig nem megy nekem ez a tevékenység, nem is erőltetem.

A kötelező megálló alkalmával annyi történik csak, hogy a vietnámi útitársunk megjegyzi, hogy azért a luxusbusz ennél luxusabb szokott lenni. Pedig ő vietnámi. Bólogatok nagyokat, meg mosolygok, hogy ez van, ne búsuljon, persze ezt én könnyedén teszem, ő a hátsó sorban ül, ahol nem hajtogatja az ülését semerre, de legalább szép marad a testtartása. Egyéb vígasztaló nem jut eszembe, és inkább ezt sem közlöm vele, mert minek?

8 óra is elmúlik már, mire a szállodánkba érünk, ahol csak néznek ránk bután, hogy mit keresünk itt megint. Foglaltunk-e szobát. Persze. Mi a foglalási szám? Mondom nekik, nagy nehezen megtalálják, elnézést kérnek sokszor, aztán megkapjuk a szobánkat, ami pont olyan jó, mint a másik, csak az elrendezése nem ugyanaz, meg ablakból vannak rajta kisebbek. Dórit ez kicsit nyomasztja, engem pont nem érdekel. Jót fürdünk, elmegyünk enni, szétnézünk újra a környéken, de mivel semmi nem változott, és a meleg sem lett kisebb mióta innen elmentünk, még éjfél sincs, amikor aludni térünk. Hát igen, ez a nap az utazásé volt, a holnapi meg pláne az lesz. Eljött ez is.