Július 13. Hanoi, indulás haza

 

Nem sietünk annyira a keléssel, amikor reggelizni megyünk, már csak mi vagyunk az étkezőben. Nyugodtan elfogyasztjuk az ételünket, kávézunk is egyet, kivéve én, mert én nem szoktam, aztán kis beszélgetésbe elegyedünk a recepciós nővel, akiből elvileg hamarosan manager lesz. Picit politizálunk is, érdekes dolgokat mond. Tonyval, az idegenvezetővel ellentétben ő érezhetően nem annyira elégedett az itteni politikai rendszerrel. Megkérdezi a véleményem a szállodáról, amit természetesen dicsérek, és nem csak azért, mert ő kérdezi, hanem azért, mert valóban nem lehet rá semmi panasz.

Külön megjegyzem a minőségi szanitereket, ami végtelen örömet szerez neki. Mármint az, hogy észrevettem, hogy nem csak szép, hanem minőségi is. Persze, észrevettem, ilyen márkát akartam én is otthonra, csak marhára nem volt rá pénzem.

Vagy tízszer meghajol, köszönetet mond, hogy beszélgettünk vele, mi is megköszönjük, fura mozdulatokkal tessék-lássék mi is hajlongunk kicsit, pedig nem láttam, hogy ez ebben az országban olyan nagy divat lenne.

Visszatérünk a szobánkba, azon belül is az ágyba, mert még kicsit heverésznénk, és mert az utolsó pillanatokat is ki akarjuk használni, hogy pihenjünk, ugyanis nehéz napunk lesz, talán az eddigi legnehezebb.

A terv mára: összepakolunk útra készen, délben kicsekkolunk, aztán sétálunk annyit, hogy elteljen a nap, aztán este kimegyünk a reptérre, és hajnali 1 órakor felülünk a hazafelé tartó gépre.

A pihenésnek 11 órakor vetünk véget, amikor nekilátunk a végleges összepakolásnak. Szerintem persze még korai elkezdeni, Dóri szerint persze nem, és nyilván neki lesz igaza, mert hajszál pontosan egy óra megy el mire mindent betetriszezünk a zsákokba. És még hely is maradt, egy oldalzsebben, kb egy pénztárcányi. Fogjuk a batyukat, leliftezünk a recepcióra, és kicsekkolunk. Azt már előre egyeztettük velük, hogy a csomagjainkra vigyáznak amíg kódorgunk, mert kifejezett szívás lenne, ha a nagy zsákokkal a vállunkon kellene a mai napot teljesítenünk.

A szállodából kilépve az a meglepetés ér bennünket, hogy ma kivételesen nincs az a gatyarohasztó hőség. Fázni azért nem kell, nincs szükség melegítőfelsőre sem, csak éppen most nem azonnal kezdünk el izzadni, hanem egy 10 perc elteltével. Szerencsére találunk magunknak küldetést is, hogy ne csak céltalan mászkálással teljen a nap: képet veszünk otthonra, fel a falra.

Számtalan kis galéria van a környéken, tehát mi számtalan kis galériát járunk be. Abban egyeztünk meg, hogy ha találunk szép selyemképet, ami igényes, nem tucatáru, akkor olyat veszünk, ha nem, akkor egy festményt. A boltok kínálatát selyemkép ügyben elég egyszerű lecsekkolni. Megnézel 4-5 képet, és látod, hogy ez a standard, mindenhol kapható képeket árulja, vagy esetleg igényesebb, és akkor van értelme nézelődni. Összesen egy bolt van a környéken, ahol van magasabb színvonal selyemképből, de azt már a múlt héten lecsekkoltuk, és bár láttunk szépet, az nem illene az otthonunkba.

Nehéz dolog az ilyen vásárlás, mert könnyen megeshet, hogy az utazás alatti nagy fellángolás után, amikor hazaérsz, kiteszed a képet a falra, rájössz, hogy gagyit vettél. Egy hűtőmágnes esetén ez nem olyan nagy probléma, hiszen azok közül szinte mind gagyi, és mindet kínában gyártják, de egy nagy kép a falra, az már más dolog, mert ára is van.

Biztosan lesz, aki most nagyarcnak gondol, de én például nem szeretnék a falamon látni otthon azokból a képekből, amelyeket sokan vásárolnak tengerparti nyaralásaik alatt azért, mert rosszkor voltak rossz helyen. Értem ez alatt, hogy olyankor az ember nagyon bele tud merülni egy kép elkészítésébe, amit értő kezek festékspray, gumikesztyű, újságpapír, kupak, és tányér segítségével készít egy utcai művész. Így kerül aztán a háztartásokba egy rakat piramis, háttérben Holddal, csillagokkal, a Szaturnusszal és annak gyűrűjével, mindez Görögországból, Olaszországból, Horvátországból, vagy éppen a Balaton partjáról. Ezekben a helyekben egy közös van, mégpedig az, hogy semmi közük a piramisokhoz, vagy bármihez, amiket ezek a képek általában ábrázolnak. Nem mondom, hogy egy ilyen kép, – amire rápillantva felevenednek bennünk a nyaralás szebb pillanatai – nem kedves emlék, de ugyanerre jó egy hűtőmágnes is, ami nem uralkodik el a nappalin. Ez persze saját vélemény, felőlem az vesz ilyen képet a nappalijába aki akar, kivéve Dórit, mert őt nem engedem, de mivel grafikus, ezért talán nem is akarna magától sem.

 

Tehát azt hamar sikerül átlátni, hogy selyemből nem lesz kép a falunkon, úgyhogy marad az olajfestmény. A számtalan galériák egyikével kezdjük a kutatást, majd szintén a számtalan galériák egyikével fejezzük be. Az első kört. Az eredmény: néhány sál, meg két hűtőmágnes.

Azért ez persze nem igaz, van egy csomó tapasztalatunk is, de egy legalábbis biztosan: már tudjuk, hogyan kell képet vásárolni olyan helyen, ahol sok galéria van.

Jótanácsként jegyzem meg, semmiképpen nem úgy, hogy végignézel úgy 1000 képet, és majd megtalálod köztük az igazit. Három óra, és vagy 1000 kép megtekintése után vannak sejtéseink, hogy talán a legelső boltban láttuk az igazit, vagy a másodikban, esetleg máshol, ami nem is kifejezetten galéria volt, és a kép vagy egy halászt ábrázolt, vagy egy utcaképet, esetleg hegyeket, de arra biztosan emlékszünk, hogy volt ami nagyon tetszett, de arra biztosan nem, hogy ezt hol láttuk, és azt sem, hogy mit ábrázolt. Mert ez most így zajlik, úgyhogy odáig fajulnak a dolgok, hogy reseteljük magunkat. Azaz kiürítünk az agyunkból mindent, és kezdjük elölről az egészet, de most már szisztematikusan.

Először is beülünk kajálni a My Pho-ba, aminek a vásárláshoz annyi köze van, hogy ilyenkor az ember megnyugszik, elgondolkodik azon, hogy már rohadtul éhes volt, és közben legalább ül, mert előtte már három órát mászkált.

Kaja után célba vesszük az első boltot, és valóban, jól emlékszünk, hogy volt ami itt nagyon tetszett, de melyik? Nem mindegy? A lényeg, hogy melyik tetszik most. Meg is van. Tetszik… vegyük meg? Hááááát. Úgy emlékszem, volt ennél jobb is. Mindegy, kiválasztjuk azt, ami sanszos, hogy az tetszett nagyon, lefotózzuk, lefotózzuk az üzletet is, aztán továbbállunk. Na kérem, így kell festményt venni a falra! Megy ez, mint a karikacsapás. Hogy, hogy nem, végül aztán sok fotó elkészítése után pont az utolsó előtti boltban veszünk egy festményt, persze úgy tesszük ezt, hogy mielőtt megvennénk, még megnézzük a legutolsó boltot is, mert lehet, hogy ott volt mégis az igazi.

Nehéz menet volt, járulékos költségekkel. A járulékos költségek között szerepel egy kis kézműves édesség duriánból, aminek a szagát utálom, az ízét viszont imádom, meg még sál, meg póló, meg a barátoknak egy kis ez, meg egy kis az. A duriános édesség kapcsán megfogalmazódik bennem, hogy mielőtt bárkinek is egy egész dobozzal adnék, megkóstoltatom velük a nyitott csomagból, hátha nem ízlik, és akkor szépen marad nekem. Lehet, hogy nem illő ilyet csinálni, de megéri, mert a durián íze eléggé jellegzetes, nem mindenki szereti, és elborzaszt a gondolat, hogy a népek elviszik, aztán a kukában landol az amúgy valóban drága édesség, csak mert más nem akarta a képembe mondani, hogy ez nem ízlik vazze. Magyarul ne dobálják ki csak azért, mert illedelmesek. Mondjuk meg szépen, hogy ez nem ízlik. Sosem értettem, hogy az ilyet miért kell sértésnek venni.

De a nehéz menetnek köszönhetően végre megvan az áhított kép, amit gondos kezek csomagolnak egy darab szürke, pvc lefolyócsőbe, hogy a szállítására se legyen gondunk. MIndezért alig több, mint 20.000 forintnak megfelelő dollárt számolunk a galériában tengődő eladónak, aki láthatóan örül az üzletnek, és mi is örülünk, mert rossz lett volna egy egésznapos keresgélést sikerélmény nélkül zárni.

Visszaballagunk a szállodába, hogy megszabaduljunk a fölösleges tehertől, elcsomagoljuk zsákjainkba az új szerzeményeket, majd még egy utolsó sétára indulunk. A szombati piacon, utcai árustól veszünk egy kis grillezett húst, amit valami mini bagettbe, vagy nagyobb kifliszerű pékáruba tesznek, meglocsolják szósszal és már ehető is. Végül a tó mellett, egy padon ejtőzve Dóri még lát néhány patkányt, amiket eddig nagyon hiányoltam, így megnyugszom, mert az általam már látogatott ázsiai városokhoz ez azért hozzá tartozik, mégpedig szorosan.

A szállodából elhozzuk a csomagokat, elköszönünk, megígérjük nekik, hogy írunk beszámolót booking.com-ra, aztán a rendelt Grab-bel nagyjából 35 perc alatt, kevesebb, mint 2400 forintért a reptérre traszportáltatjuk magunkat. Becsekkolunk, a reptéri drága árusoknál elköltjük az utolsó dongjainkat, utába pedig kényelmesen, egy nyugányban fekve, közben egy zs-kategóriás akciófilmet nézve várjuk, hogy a felszálljunk a hazafelé induló gépre. Ismét életre szóló élményekkel gazdagodtam. Köszi, Vietnám!