Ma kicsit szebb idő van, mint tegnap, legalábbis eddig. Az eddig, az úgy dél körül van, merthogy ma sem indultunk el időben. Nem baj, ez már így marad, nem kenyerünk a korai felkelés. A tegnapi étteremben ismét megállunk kajálni, majd a térkép alapján elmotorozunk a Karen faluig. Illetve annak helyéig. Merthogy Karen falu nincs bizony. Ahol állunk, ahol a falunak lennie kéne, ott nincs semmi. Van valami falu, de Kareneknek nyoma sincs. Sőt, nem csak kareneknek, de senkinek. Kicsit motorozunk a környéken, bemegyünk a dzsungelbe is, de sehol semmi. Kezdek feszült lenni, mivel kb 20 helyet néztünk már Karen falunak, de mindig Mae Hong Son-ba akarnak minket küldeni. Egy közeli építkezésen néhány munkás dolgozik, megkérdezzük hát őket, hogy merre lehet a Karen falu. Végre az egyik tudja… elkezdi magyarázni, hogy merre és meddig…. Megjegyezzük, elindulunk… de hát itt már jártunk, Kareneknek viszont még mindig nyoma sincs. Még egy kis motorozás a dzsungelben, szépen lassan pöfögünk, hogy ne zavarjuk meg az esetlegesen a közelben élő állatokat, majd feltűnik valaki velünk szemben, aki mellett szépen elmotorozunk, de gyorsan padlóféket is húzok. Úgy meglepődtem, hogy majdnem leestünk a motorról. A mellettünk elsétáló valaki ugyanis egy authentikus törzsi öregasszony volt egy hatalmas frissen sodort szivarral a szájában. Megállunk, elő a fényképezőgépeket és rohanok utána. Megállítom az öregasszonyt, aki vadul mosolyog, olyan vadregényes arca van, hogy majdnem bepisilek a gyönyörtől. Ebben a felajzott állapotban még azt is megkérdezem tőle, hogy beszél-e angolul, persze nyilván nem tudatosan teszem ezt, de ez bőven elég ahhoz, hogy Imola és Lóri szakadjanak a röhögéstől. A röhögésen aztán a vénasszony is röhög, én meg csak fotózom vadul, a gyönyörtől megrészegülten. Megköszönjük szépen a fotózás lehetőségét, a mama még vigyorog egy darabig fekete fogaival, majd, egy elegáns mozdulattal eltűnik a dzsungelben. Nos ez nem karen volt, a ruházata alapján sokkal inkább Palong vagy Lahu lehet, az élmény kárpótolt az eltelt két nap tökölődéséért. Viszont most ismég a Karenekre kell koncentrálnunk, mert igazából szinte csak miattuk jöttünk Chiang Mai tartományba, úgyhogy visszafele vesszük az irányt a házépítők felé. Némi alkudozás után rávesszük a főnököt, hogy engedje el velünk azt a munkását aki tudja, hogy merre van az a kurva Karen falu. Először nem nagyon akarja engedni, de végül 500 THB ellenében elengedje velünk. Na most jön a pofáraesés. Elindul velünk teljesen más irányba, mint amerre a térképünk mutatja, majd Ő is nekiáll kérdezősködni a közelben lakóktól, akik közül a sokadik végül irányba tesz minket. Persze ez is úgy történik, hogy fent a hegyen még kétszer eltévedünk, majd kísérőnk meg még defektet is kap, Aztán egyszer csak megáll egy út előtt és mutogat, hogy arra menjünk, ott már megtaláljuk. Kicsit kételkedve, mondhatni a reményvesztettek lelkesedésével indulunk el az általa jelzett irányba, és biztosak vagyunk benne, hogy itt sem lesz Karen falu, de kivételesen tévedünk. A falu bizony ott van. Olyan helyen, ahol ember nem találja meg, még jó térképpel sem… tehát itt vagyunk. Leállítjuk a motorokat, élesítjük a gépeket, hatolnánk be a faluba, de a bejáratnál megállítanak minket. Belépőt kell venni. Anyám, ilyet…. 400 THB / fő. Még alkudni is elfelejtünk, fizetünk, mint a katonatiszt. Végre… a nap lassan kezd lemenni a felhők mögül (merthogy csepereg az eső), két napot töltöttünk a karenek keresésével, de végre belépünk a faluba és végre bepillantást nyerünk ezeknek az egyszerű, de barátságos emberek hétköznapi, szerény életébe. LÓFASZT! Ahogy belépünk, egyből nagy sürgés-forgás támad, mindenki a helyére, akció van! A karenek nem győzik nekünk produkálni a hétköznapi életet. Legtöbben irányt vesznek az árusító bódék felé, ahol mindenféle kézi készítésű dolgot kínálnak eladásra. Ahogy nézem, az esetek nagy többségében itt a kézi készítésű azt jelenti, hogy egy kézzel indították el a gyártósort Kína valamelyik eldugott üzemében, de azért akad itt olyan is, amit valóban ők készítenek. Veszünk is pár olyan dolgot, amiről azt gondoljuk, hogy kézi munka, a gagyit meg meghagyjuk azoknak, akik mindent elhisznek. Egy karen nő éppen mos és tereget. Gondolom ugyanazt a ruhát már vagy negyvenedszerre aznap. Mindegy, most semmi sem számít, hiszen saját magunk fotózhatjuk a hosszúnyakú nőket. A karenek közül egyébként néhányat leszámítva szinte mindenki barátságos, jókat nevetnek velünk (mi rajtuk, ahogy próbálnak angolul kommunikálni, meg ahogy nevetnek, ők meg nyilván rajtunk, de hogy mit, azt csak ők tudják). A sok bosszúság ellenére megérte ide eljönni. Ahogy végre a környezettel is foglalkozom a nyakuk mellett, rájövök, hogy baromi szép helyen élnek. Egy hegy tetején, fent a sűrű dzsungelben, köröttük megint csak hegyek és pára. Szép. Megtudjuk, hogy 300 THB / fő ellenében az éjszakát a faluban tölthetnénk, de most ez kimarad. Imolának még mindig fáj a dereka, ágyat meg sehol nem látok, így aztán éles elmével arra a következtetésre jutok, hogy mi is a földön tudnánk csak aludni, ráadásul ahogy megy le a nap, kezdenek csípni a szúnyogok, úgyhogy szép lassan el is indulunk vissza Chiang Mai-ba. Az erdei szakaszon szépen lassan megyünk, mivel itt már kifejezetten hideg van, meleg ruhát meg természetesen nem hoztunk magunkkal. Utoljára megállunk kajálni még az erdei étteremnél, majd megegyezünk, hogy meg kéne nézni a többi falut is, ha már itt vagyunk. Persze arra nem lesz idő, hogy magunk keressük meg, mert van még másik 4 falu is, az a mostani tempónkban meg 8 nap lenne, úgyhogy szégyen ide vagy oda, befizetünk majd egy utazási irodánál egy egynapos falu túrára. Kaja után már ismét sötétben kelünk útra, Lóri kérésére a szokottnál is lassabban megyünk. A földutas szakaszon nagy csörömpölésre leszünk figyelmesek. Megállok, hátranézünk, Lóri fényszórója függőlegesen áll és porfelhőn világít át, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ismét padlót fogott szegény, de nem nagyon időzik sokat a földön, szépen feláll és jön is utánunk. Közben folyamatosan húzom a féket, hogy tudja követni a fényt. Ismét semmi baja nem lett, a lába kicsit lehorzsolódott, meg a nadrágja szakadt el egy kicsit, de a csontjai egyben vannak, úgyhogy indulás tovább. Kicsit burleszkbe illő az egész, úgyhogy röhögünk is pofátlanul, de nem veszi zokon, Ő is röhög velünk együtt. Chiang Maitól úgy 60 km-re -csakhogy nehogy simán menjen valami- elered az eső. De nem kicsit, hanem úgy rendesen. Egy darabig tűrőm, de a motor egyre jobban csúszkál alattunk. A napszemüveggel próbálkozom, hogy ne menjen a víz a szemembe, de esélytelen, mivel sötét van, ilyenkor meg az nem annyira hasznos, úgyhogy nem marad más hátra szépen félreállunk és várunk, hogy elálljon az eső. Várunk, persze hiába. A közeli étteremben próbálunk pickup-os emberekkel bizniszelni, hogy vigyen el minket Chiang Mai-ba, de eredménytelenül próbálkozunk, mindenáron esőkabátot akarnak velünk vetetni valami közeli boltban. Megunjuk, inkább elindulunk kabátot venni, de mindennek betetőzéseként Lórinak még defektje is lesz, így aztán irány a legközelebbi gumis. Még szerencse, hogy a thaiok nem nagyon ismerik az esti munkaidő vége fogalmát és szinte mindig, mindenhol lehet találni mindent. Idő közben Molly leint egy pickup-ot, pedig már elállt az eső, Lóri meg ledumálja vele, hogy 600 THB-ért elvisz minket Chiang Mai-ba. Miután a gumit megcsinálták, felpakoljuk a pickup-ra a motorokat és visszagurulunk a szállásunkra. Szarrá ázva mennénk szaunázni, de sajna mára vége. Mivel motorra ülni nem akaródzik, ezért tuk-tuk embernek szólunk, hogy vigyen minket egy szaunába. Visz is, nyitva is van, csak éppen az ár nem megfelelő, mivel fejenként 4000 THB lenne egy igencsak csinos kis szállodában. Kihagyjuk, majd a kaja, meg befizetek másnapra egy főzőtanfolyamra. Innentől kezdve már csak némi whiskyzés a program, ami annyira jól sikerül, hogy lebratyizok valami ír népekkel, akikkel elég sokat dumálunk mindenféléről. Magam is meglepődök, hogy whisky hatása alatt mennyire jól beszélek angolul. Az ír srác igen jó arc, a barátnője szintén. Imolával gyorsan kivívjuk a csaj tiszteletét, amikor üvegből nyomjuk arcba a whiskyt. A csaj elismerő „crazy girl” jelzővel illeti Imolát, Steve pedig -az ír srác- köti az ebet a karóhoz, hogy menjek velük sörözni. Mivel a sört utálom, Imola meg maradni akar, ezért maradok én is. Steve közben Imolával is lebratyizik és a nevét megtudva őszinte hódolója lesz. Már az utcán járnak, amikor még mindig a nevét gyakorolja: Imola, hmmmm, Imola, beautiful name…..
A napból már nem marad sok hátra, csak annyi, hogy végleg elszakadjon a cérna a szállásunk miatt. Folyamatosan büdös van, kosz…. Szóval elhatározzuk, hogy reggel kicsekkolunk és más szállás után nézünk.