A következő két nap nem nagyon történik semmi, csak lazulunk. Imola hajnalban inaktív, én viszont reggelente kihasználom az alkalmat és végre kimegyek a Lumphini Parkba, amelynek utánozhatatlan hangulata magával ragad. A park bejáratánál a helyi Schobert Norbi ugráltatja a népet, akik lelkesen csápolnak, égetik a zsírt, és teszik mindezt reggel 7-kor. Kicsit beljebb futók edzenek, egy kb 75 éves néni lábát a feje magasságában a fának támasztja és lazítja izmait. A parkban van egy kis szabadtéri konditerem is, ahol a testépítők hódolhatnak kedven időtöltésüknek, persze ingyen. Ami nálunk csodaszámba menne, innen nem lopják el a súlyzókat. Kattog a gépem ezerrel, a fotótémák egymást követően adják magukat, alig bírom feldolgozni a látottakat. Kis tisztáson a felkelő nap fényében thai chi művelőinek egy csoportja mozog félelmetes összhangban egymással, meg ki tudja még mivel (lelki békéjével, világmindenséggel stb.. ) Itt szemmel láthatóan mindenki nagyon jókedvű, amit csinálnak, örömmel teszik, egyiken sem látszik, hogy csak simán a reggeli testmozgás miatt lenne itt. Boldogok, akárcsak azok a lassú táncot lejtő idősebb emberek, akik egy kis kerti pavilon mellett vonaglanak hol a pázsiton, hol az úttesten. Az úttestet persze itt nyugodtan használhatják, hiszen a park területére nem szabad behajtani semmivel ami motorral üzemel. Ilyen táncosokat a park több részén is látok, van akik lassúznak, mások kicsit gyorsabban ropják és tisztán látszik, hogy ők nem csak reggel vannak itt, hiszen minden ilyen csoportnál kis hűtőládák vannak, amiből előkerül a tea, kávé, meg talán a kígyóvér is, amelynek elfogyasztása esetén jó egészségnek örvendhetünk, és amelynek fogyasztása ami itt teljesen normálisnak számít. Az oszlopokra szerelt hangszórókból egyszer csak megszűnik szólni a zene, thai nyelven egy nő osztogat utasításokat, mindenki megáll, bármit is csinál. A táncosok, a takarítók, a testépítők, futók mint egy varázsütésre vigyázzba állnak, a hangosbemondóba a női hang még vakkant valamit, aztán pontban 8 óra 00 perckor felcsendül a thai himnusz. A hangulat magával ragadó, még fotózni is elfelejtek. A jelentnek amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen vége is szakad, mindenki halad tovább az eredeti útján. Az egész olyan volt, mintha egy videofilmet megállítana az ember a távvezérlővel, aztán a himnusz végeztével megnyomta volna a play gombot.
A parkból kezdenek oszolni a népek, mindenki megy a dolgára, csak az idősebb korosztály marad, ők táncolnak tovább, ki tudja még meddig. Én a parkban található tó felé veszem az irányt, mert az imént arra húzott el valami zöld madár, amit jó lenne lencsevégre kapni. A tó gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy álló folyó, ami egy kis földdarabot vesz körbe amelyet hidakon lehet megközelíteni. Átballagok a hídon, le az útról, nézem a fákat, de a zöld madár sehol, csak néhány mókus randalírozik az ágakon nagy zajt csapva. A fűben ugrál néhány furcsa szárnyas, de ezek nem annyira érdekesek. Aztán egyszer csak megfagy a vér az ereimben. Kb két méteres varánusz sétál a parton, egy, a fűben alvó thai emberkétől alig 10 méterre. Kicsit arrébb még egy varánusz, az már valamivel kisebb példány, de az is megvan vagy másfél méter. Remegő kézzel fotózom őket és lassan, óvatosan haladok feléjük, minden lépésnél elmormolok egy imát, hogy ne meneküljenek el előlem. Hogy félnem nem kell tőlük, abban biztos vagyok, hiszen ahogy látom, nem nagyon keltenek feltünést a thaiok között, ők vagy közönyösen nézik az őslényábrázatú hüllőket, vagy ügyet sem vetnek rájuk. Nekem viszont a torkomban dobog a szívem, óvatosságom pedig meghozza gyümölcsét és sikerül pár jó felvételt készítenem a nagyobbról, majd egy fél óra multán a kisebbről is, aki valami siklót fogott és jóízüen fogyasztja éppen. Furcsa, hogy itt, Bangkok közepén sikerül vadon élő varánuszt fotóznom, de ha jobban belegondolok, nincs ezen mit csodálni, hiszen Bangkok alig 30 évvel ezelőtt még egy mocsaras terület volt, ezek a hüllők meg már akkor is itt éltek, mostanra meg alkalmazkodtak a városi élethez. Ezernyi élménnyel gazdagodtam egyetlen reggel és nagyon bánom, hogy ez az utolsó reggel amikor ide kijöhettem, hiszen holnap ilyenkor már Malaysia fővárosában, Kuala Lumpurban fogunk téblábolni. Visszatérek a szállodába, a nap hátralévő részét pedig némi vásárlással és kajálással töltjük, este pedig megjutalmazom magam egy csodás lábmasszázzsal az egyik közeli szalonban. Éjfél elmúlik, mire sikerül mindent bezsákolni és ágyba bújni.