Pénteken este -mint általában hétvégenként- ismét elhatároztuk, hogy kiruccanunk valahova. Bár Ausztria a gyönyörű tájaival hívogató volt, de most valahoyg mégsem…. a könnyen megközelíthető részeket már bejártuk, ahová szívesen mentünk volna az Elfenberg volt, de a vadaspark honlapján a jegyárakról tájékozódva hamar megerősödött bennünk az érzés, hogy ezen a hétvégén más irányba kell indulnunk. Így jutott a választás Lengyelországra, azon belül is Zakopane-ra.

Zakopane jó. Jó, mert viszonylag közel van, Jó, mert baromi nagy hegyek közt fekszik, jó mert egyébként síparadicsom, és jó, mert még nem jártam arra, ellentétben a párommal, aki viszont már igen. és elmondása szerint tengerszemeket is fogunk látni. A tengerszem fotózásának gondolata annyira felvillanyozott, hogy másra már rá sem lehetett volna beszélni. Innentől aztán a további Internetes keresgélés teljesen feleslegesé vált, a célpont meghatározódott, az előzetes tervek szerint hajnal 5-kor kelünk, elautókázunk Zakopane-ba, ott készítünk néhány szuper fotót, majd élményekkel telve hazatérünk.

A hajnali kelés nálunk egy problémás dolog, de most viszonylag simán ment minden. A szokásos reggeli összeveszés után egy órás késéssel sikerült elindulni, ami nálunk teljesen normálisnak mondható. Indulás után párom hamarosan felvette az utazó pozíciót, ami nála egyenértékű az alvással. Ezt a tevékenységet rendszerint az utazás elejétől a célba érésig műveli, csak nagy ritkán, pl a határoknál ébred fel, de egyébként a szolgálatban lévő biztonsági őröket megszégyenítő módon képes átaludni bármekkora távolságot.

Az út Budapestről viszonylag egyszerűnek mondható, még félig kómásan is nehéz eltéveszteni. Az ember rákanyarodik az M3-as bevezetőjére, majd még a fizetős rész előtt el is hagyja azt. Onnan a 2A jelzésű (innentől E77-es) úton halad tova, egészen Trstená-ig, ott tovább az 520-as, majd a 958-as úton és már meg is érkeztünk. (összesen 324 km)
Zakopane festőien szép városába érkezve, szikrázó napsütés, az évszakhoz képest kellemes idő és teljesen tengerszem mentes táj fogadott minket. Egy darabig elszántan kerestük a a tavakat, de mikor harmadszorra is feleslegesen autóztunk keresztül a városon, felvetődött bennem a gyanú, hogy Imolában téves emlékek élnek a zakopane-i tengerszemekről.

Nos, nem volt mit tenni, elhagytuk a biztonságot és kényelmet nyújtó autót, és -tőlünk szokatlan módon- gyaloglásba fogtunk. Találtunk egy nemzeti park bejáratot, de arra sehol nem volt feltüntetve, hogy „ki itt bemész, tengereszemet találsz”, úgyhogy némiképp pánikhangulatban tovább is álltunk. Tengerszemet nem találván elhatároztuk, hogy telefonos segítséget kérünk ezért feltárcsáztam világlátott barátunkat, Pegét. A fele folytatott beszélgetés először sokkolt, majd újra reményt adott. Pegétől megtudtuk, hogy ugyan Zakopane viszonylag tengereszem mentes terület, (itt gyakorlatilag nincsen belőle egy darab sem) de csüggedésre semmi okunk, mivel nem messze megtaláljuk Morskie Oko-t, ahol majd lesz belőle kettő is. Hát nem jöttünk hiába, mégis látunk szépeket.

A térkép átlapozása után, meg némi rendőri segítséggel irányba tettük magunkat és elindultunk az áhított tengereszemek felé. Útközben gyönyörű volt minden, bármerre is néztünk, sőt, még egy fekete mókust is sikerült látnunk. Nagy szerencse volt ez, pláne részére, mivel sikerült nem elgázolni. Minden szuper volt, csak az a fránya Morskie Oko nem akart elénk tárulni. Pege elmondása szerint egy parkolót, sok autót kerestünk, jó ideig sikertelenül. Út közben néhány tábla szerencsére bíztatóan integetett felénk, jelezvén, jó irányba haladunk, így aztán konstatáltuk, hogy baj nem lehet, csak az idő fogyott gyorsabban a kelleténél, és mivel a fotózáshoz fény kell, az meg csak nappal van, nem álltunk túl jól. Síkvidéki lakosok lévén csak ott tudatosodott bennünk, hogy a hegyek között a nap hamarabb nyugovóra tér, ergo kevesebb idő marad fotózni.

Már-már kezdtük elveszíteni a hitünket, amikor végre egy parkolót pillantottunk meg az út mellett. Minden stimmelt: a parkoló, az autók, meg valami bódé is volt, és emberek meneteltek elszántan felfele egy kitaposott úton. Az autóból kiszállva, nyakba akasztottuk fotóstáskát, és én „sose lehet tudni” alapon kézbe vettem jó Manfrotto állványom is, ami elengedhetetlen, ha az ember nagy szaktekintélynek akarunk látszani a fotózás terén, viszont az állvány egymaga több, mint 6kg ami nem nagyon könnyíti meg a hegyi sétákat. Nehezítő tényező volt továbbá, hogy az öltözékünk sem volt teljesen megfelelő, hiszen egyszerű fekete farmernadrág, utcai cipő és ing volt rajtam, valamint egy bőrkabát, ami szintén nyom vagy 5kg-t. Azonban mindez nem lehetett probléma, minket nem lehet eltántorítani a célunktól, elindultunk felfele.
Fél óra múlva aztán minden átértékelődött bennem. A köves talajon a bokám szét akart esni, a táska és az állvány húzta a vállam, a mellettünk vidáman elsétáló 70 év felettiek meg az önérzetem alázták porig. Kb. 1 óra gyaloglás után egy tisztásra értünk, ahol nemhogy tengerszem, de még egy árva pocsolya sem volt. Volt viszont cserébe gyönyörű kilátás. Itt elfogyasztottuk szendvicseinket, majd nagy egyetértésben elhatároztuk, hogy ott rohadjon meg a tengereszem ahol van, visszafordulunk. A lábam akkora már sokfelé akart szakadni, nem gondoltam volna, hogy egy kis „séta” ennyire kikészíti. Olvastam ugyan, hogy a túrázáskor fontos a jó lábbeli, de mi nem ilyen túrára készültünk. Az én elképzelésemben egy olyan tengerszem szerepelt, amelynek szép nagy parkolója van, autóval könnyen megközelíthető, valamint tó melletti barátságos kis vendéglőt vizionáltam ahol majd jó lengyel specialitásokat kóstolunk meg. Esetleges gyaloglásnak úgy 100-150 métert terveztem be, ezzel szöges ellentétben a valóság kiábrándító volt: 1 órát gyalogoltunk hegynek fel, kb 40 percet lefele, étterem sehol, valamint a tengerszem hiánya is hozzájárult a teljes kudarchoz. Pici csalódottság lakozott szívemben, de semmi baj, megbeszéltük, hogy ide még visszatérünk, csak addig vásárolunk valami jó túrabakancsot, hiszen természetes, hogy minden negatív tényező alapja csakis a jó lábbeli hiánya.

Az autóba szállva úgy éreztem, hogy soha nem volt még jobb érzés ülni. Az ablakon kihajolva készítettem még néhány felvételt, és elindultunk lefele, mondván még szétnézünk kicsit a környéken. Kb. 1 km múlva megpillantottunk egy táblát, rajta egy ismerős felirattal: Morskie Oko. Kicsit odébb egy hatalmas parkoló, tele autókkal, rengeteg ember, valamint egy tisztességes nemzeti parkhoz illő bejárattal.
Elég sok minden fordult meg hirtelen a fejemben, és ha emlékeim nem csalnak, talán volt közte néhány „b@sszameg” is…
Viszont ha már az Isteni gondviselés egyengeti utunkat és megmutatja a helyes irányt, úgy éreztük tartozunk annyival az odafentről figyelőknek, hogy benézünk a parkba.

A bejáratnál vettünk belépőjegyet, meg valami szuper kis térkép szerű kiadványt, amely gyönyörű panoráma képekkel ábrázolta, hogy melyik útvonal végén milyen kilátás fogad majd bennünket. Szuper… Néhány ajánlkozó lovaskocsis emberkét visszautasítva újra gyaloglásba fogtunk. Cirka fél óra telt el, a tüdőm levegő, a bokám meg újra orvosi szike után kiáltott. Ekkor már délután fél 5 körül járt az idő, a fotózás egyre kilátástalanabbnak, a cél meg egyre távolabbinak tűnt, pedig fogalmunk nem volt róla, hogy milyen messze is van az, ahová igyekszünk.

A lengyelekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ritka sportos egy népség. Olyan tempóban húztak el mellettünk félelmetesen idős emberek, hogy kezdtem magam szégyellni. Szerencsére ott volt a mentőöv, hogy nem a célnak megfelelő cipőben voltunk, cipeltük az állványt stb… Felfelé haladva vizslattam a szembe jövőket, hátha valaki a mi nyelvünkön szólal meg és végre megtudhatom tőlük, hogy a következő kanyar után végre itt van az a nyomorult tó. Úgy tűnik, imáim nem hallgattattak meg, mert a hamarosan szembejövő magyar házaspártól olyan választ kaptunk a „mennyi van még” kérdésre, amitől nem lett jobb kedvünk. A válasz így hangzott: még kb 3 óra. Mivel teljesen esélytelen volt, hogy a 3 órát mi beleerősítve lefaragjuk annyira, hogy még világosban felérjünk, ezért szégyen szemre visszafordultunk. Erről az útról tengerszemtelenül tértünk haza, de már legalább tudtuk, hogy legközelebb mire számítsunk, hiszen kétség nem fért hozzá, hogy ide még visszatérünk. Összességében elmondható, hogy bár a végcél nem valósult meg, tengereszemet nem láttunk, de mégis megérte. A hegyek csodálatosak voltak, készült néhány szép fotó és ismét gazdagodtunk egy új élménnyel, valamint számos értékes tapasztalattal.