2005 nyarát írjuk, annak is a közepét, július utolsó hetét. Főszezon van tehát, az az időszak, amikor minden valamirevaló, pénzéhes utazásszervező megpróbálja meggyőzni az embert, hogy nála kell szállást foglalni, egyéb esetben a szabad ég alatt kell majd töltenünk az éjszakákat, mivel ilyenkor szabad ágyat nem találni Görögországban. Ez bennünket egy cseppet sem zavar, mert egyrészt tudjuk, hogy nem igaz, másrészt az utazási irodákat régóta elkerüljük. Mi csak így magányosan szoktunk utazni, beülünk a kis autóba és elindulunk. Most sem történik ez másképpen. Reggel még bemegyek dolgozni, aztán délután kettő körül elköszönök a kollégáktól, további jó munkát és kellemes kánikulát kívánok nekik az elkövetkezendő két hétre, ügyesen elhajolok a felém hajított kemény tárgyak elől és elindulok haza. Hazaérkezvén konstatálom, hogy párom mindent szépen összepakolt….. mindent. Gyakorlatilag utazótáskákba csomagolta a lakást. Utazótáskákba, szatyrokba, meg mindenbe, amibe pakolni csak lehet. Próbálkozom, hogy legalább a felét szórjuk ki, de Ő hajthatatlan ebben a kérdésben. Én ezt kicsit nehezményezem, aminek kapcsán aztán kis szóváltás alakul ki kettőnk között. Kiveszekedjük magunkat, koppra pakoljuk csomagjainkkal szegény kis autónkat, majd végre nekiindulunk, hogy az M5-ös autópálya sima aszfaltját fogyasztva megkezdjük 1200 kilométeres utunkat.

Kifelé menet még egy gyors vásárlásra megállunk a szegedi Coránál, hogy magunkhoz vegyünk valamennyi élelmet, ugyanis a szendvicskészítésre és vásárlásra fordított időt veszekedéssel sikerült eltölteni, és egy ekkora utat nem lehet megtenni kaja nélkül. Magunkhoz veszünk egy grillcsirkét, némi rágcsálnivalót, pár üveg energiaitalt kávé helyett és 20 perc múlva átlépjük a H-YU határt.
A határ túloldalán váltunk euróért dinárt az autópályadíjakra. Benzinre nem váltunk külön, tankolást nem tervezek ebben az országban, ha mégis úgy hozná a sors, azt úgyis kártyával fizetjük, szinte minden kútnál elfogadják a Visa és az Mc kártyákat is. A pénzeket elrendezgetem, a dinár fele elől marad, a többit eltesszük a hazaútra. Elöl marad továbbá egy 10 eurós és két 5-ös is a rendőrökre, mert érzésem szerint szükség lesz rá. Ez a megérzésem helyesnek bizonyul, ugyanis a határtól kb 5 km-re első felüljáróról lehajtva sikerül megtörniük a lendületünket. A szerb rend zordon őre szigorú tekintettel nyomja képembe a radarpisztoly kijezőjét, melyen tisztán olvasható a 128 km/h érték.
- Passport – mondja szigorúan ráncolva szemöldökét, ami náluk annyit jelenthet: Kedves uram, átnyújtaná az útlevelét átvizsgálásra, kérem?
Odaadom neki, bölcsen nézegeti, lapozgatja, majd némi gondolkodás után mond egy összeget, amelyre azonnal rázni kezdem a fejem, helyette kilátásba helyezek némi aprót a számára és felejtsük is el a papírmunkát. Átirányít az út túloldalán lévő autóban ülő kollégájához, mondván Ő nem érti mit akarok, a kollégája viszont beszél magyarul. Anyádat nem érted – gondolom magamban, az útlevelem kikapom a kezéből, majd átszambázok a kollégához. A kolléga valóban jól beszél magyarul, így a saját nyelvemen tudatja velem, hogy mennyi dinárt is kéne befizetnem a szerb államkasszába, melynek hallatán enyhén sokkos állapotba kerülök. Na, mondom erre anyagilag nem vagyok felkészülve, úgyhogy egyezünk ki egy ésszerű összegben, hanyagoljuk a hivatali utat és már haladnék is tovább. Az intézkedő közeg arcáról leolvasható, hogy mélyen legbelül kegyetlen csatát vív lelkiismeretével, ám útlevelembe helyezett 10 euró hamar eldönti a csata kimenetelét. Mosolyogva jó utat kíván, valamint figyelmeztet, hogy kb. minden 20 kilométeren állnak radarozó rendőrök, úgyhogy vigyázzak, ha nem akarok leszegényedve megérkezni Görögországba. Megígérem, hogy megfogadom a jó tanácsot, mosolygunk még néhány feleslegeset egymásra, majd tovább indulunk. Az egyenruhás nem hazudott, Szerbiában még rengeteg helyen látunk rendőröket, akik hasonló céllal töltik idejüket az út mellett. A tökölődés nem az erősségünk, úgyhogy a régi, jól bevált pióca módszerhez folyamodunk. Ez abból áll, hogy bevárunk egy török Schumachert, majd rátapadunk és kb. 50 méter távolságból követjük. Így őt szedik ki a sorból nem minket. Ez néha működik, néha viszont be kell látnunk, hogy kis 206-osunknak vannak bizonyos korlátai és nem mindenkivel tudjuk tartani a tempót. A pióca módszer ettől függetlenül jól működik, és hajnali kettő magasságában megérkezünk a YU-MAC határra.
Itt az előzetes tervekkel ellentétben nem váltunk macedón dénárt az utópályára, úgy gondolom majd euróban fizetjük, hiszen nem vészes összegek, nem lehet sokkal több, ha euróban fizetek. Tévedek. Az első két fizetőkapunál legombolnak rólam 4 és 5 eurót. Az utolsó fizetőkapunál már kicsit feszült vagyok, mikor fizetni kell. A kapus rámnéz, majd mikor meglátja, hogy euróval akarok fizetni:
- Fünf – mondja. A szemeim kikerekednek.
- Fünf???? – képedek el. Látván, hogy nagyon nem tetszik amit hallok helyesbít.
- Cváj – mondja másodjára. Így lett 5 euróból 2 euró.
Anyád – gondolom magamban, majd magam mögött hagyom az utolsó fizető kaput is. Kb 5x annyit fizettem ki így, mintha váltottam volna a határon dénárt, de hát ez van, kapják be. A határ felé autózva tűnik csak fel, hogy Macedóniában még nem láttunk rendőrt. Mármint ez csak nekem furcsa, mivel Imola természetesen már úgy Belgrád óta alszik, csak a cigiszünetek alatt nyitja ki résnyire a szemét. A rendőrök persze nem hiányoznak, csak furcsa, mivel a Macedónok is kb az átmenő idegenforgalomból élnek. Magyar idő szerint hajlnali 5-kor megérkezünk a Görög határra, itt némi pecsételés meg ellenőrzés után, negyed 6-kor már görög levegőt szívunk. Imádjuk. Thessaloniki környékén sípol az autó, hogy kéne neki üzemanyag. Most nézem csak, hogy kb 900 km-ert jöttünk egy tankkal. Elégedett vagyok, pláne mikor meglátom, hogy az itteni benzinárak kedvezőbbek az otthoninál. Teletankoljuk az autót, majd irány Keramoti kikötője, ahol megállapítjuk, hogy nem leszünk egyedül a szigeten. Az autók tömött sorban várják, hogy feljussanak a kompra. Beállok a sorba, megveszem a jegyeket. – Ván autó, tú perszón, – 16 euró, és már terelnek is be a kompba. – Csak egy maradhat – idéz a Hegylakó című filmművészeti alkotásból a matróz, úgyhogy Imola kiszáll, én meg belavírozok a kompba, ahol idegbeteg módjára ordító görög matrózok segítségével elhelyezem a kocsit. A fényképező gépeket, pénzt, papírokat magamhoz veszem, majd megcélzom a fedélzetet, ahol párom már keresi is a wc-t. Kis idő múlva visszaér, megosztja velem a tapasztalatot, hogy tavaly óta nem lett kultúráltabb, majd irány a büfé, ahol veszünk egy csomag kekszet, hogy legyen mivel etetni a sirályokat, – amelyek inkább albatroszok – és felmegyünk a legfelső szintre. Menet közben lövünk vagy 200 képet a komp mellett repkedő hatalmas madarakról, kiélvezzük, ahogy a kezünkből kikapkodják a kekszeket, majd úgy 25 perc múlva megérkezünk Thassos csodálatos szigetére. Némi idegbeteg ordítozás kíséretében sikerül épségben kivinnem a kocsit a hajóról, aztán a jól ismert parti úton elautózunk Limenaria csodás kis városába. Első utunk a tavalyi szállásadónk, Jorgo apartmanjához vezet. Leparkolunk az apartman elé, Jorgo elénk siet és köszönt minket. Kb pont ugyanabban a ruhában van, mint amiben tavaly végignyomta a két hetet, amelyet itt töltöttünk. Kérdezzük, hogy mennyi az annyi, mire mosolyog és tudatja velünk, hogy „Áj Rimembőr” – emlékszik ránk tavalyról, úgyhogy 40 euró lesz per éjszaka. Mi is mosolygunk és közlöm vele, hogy még körbenézünk azért máshol is, mert bár tudjuk, hogy főszezon van, de a 40 euró picit sok lesz. Tessék-lássék elindulunk, de én is tudom és Ő is tudja, hogy ez csak protokoll. Természetesen utánunk siet, hideg üdítőre invitál, majd majd mondja is az új árat: 35 euró. Egymásra nézünk, mosolygunk. Dáxi (rendben) mondom, majd hagyom, hogy megmutassa stúdió jellegű szállásunkat. Elmagyarázza, hogy majd Katerina jön és takarít néha stb majd elköszön és bíztat, ha bármiben segítség kell, csak szóljunk neki. Kicsit fáradtak vagyunk, úgyhogy nem marasztalom. Végre lehet kultúráltan tisztálkodni. Lezuhanyozunk, majd célba vesszük az egyik közeli partot, hogy egy welcome fürdéssel megkezdjük nyaralásunkat Thassos csodálatos szigetén. Ekkor még nem sejtettük, hogy idei nyár egy kicsit más lesz, mint az eddigiek.