A szállásunk a megszokott jó kis apartman. Van benne tv, ami ugyan a minek kategóriába tartozik, azért de néha bekapcsoljuk, hogy elmerüljünk valamilyen borzalmas görög vetélkedőben, vagy megnézzük az időjárás-jelentést, szintén görögül. Egy szót sem értünk az egészből, de azért nézzük. Néha vannak főzős műsorok. Az egyikben egy nő éppen valamilyen süteményt készít. Nézzük, már kb egy perce szitálja rá a porcukrot, közben folyamatosan hadar valamit. Néha felfedezünk beszédében egy-két szót, amit ismerünk, ilyenkor örülünk. Amikor azt hisszük, hogy ennél porcukrosabb már nem lehet, akkor még szór rá egy keveset. Tehát az apartman rendben van. Egyetlen dolog ami bosszantó csak, a hűtőgép. Ha be van kapcsolva és bekapcsol a motorja, olyan hangja van, mint egy széthajtott trabantnak az érdi emelkedőn, ha meg nem megy, nincs hideg innivaló. Sajna nincs mit tenni, éjszakára kikapcsoljuk, reggelente úgyis mindig vásárolni megyek, hozok a boltból hideget. A szomszédok is viszonylag csendes népek, a gyerek néha lármázik kicsit, amit apuka általában néhány erőteljes pofonnal jutalmaz, de utána a pityergést leszámítva legalább csend van egy pár órán keresztül. Mókás, ahogy papa bemegy, lerendezi a gyereket, majd kifele jövet széles mosollyal az arcán köszön nekünk, és mint aki jól végezte dolgát, tovább olvassa a napi sporthíreket.

A nyaralással kapcsolatos elképzelésünk az, hogy eltöltünk egy hetet Thassos-on, aztán nyakunkba vesszük a cuccainkat és keresünk a szárazföldi részen egy jó kis partot, ahol még egy hetet lehúzunk és hogy azért mást is lássunk ebből az országból. Thassos-i terveink között nem sok minden szerepel, útitervet nem készítettünk, mivel ismerjük jól a helyet és tudjuk: gyakorlatilag mentes mindenféle látnivalótól. Itt néhány szót írok azért a szigetről. Az útikönyvek úgy írnak róla, hogy az Égei-tenger legzöldebb szigete, gyöngyszeme stb… Nos nem tudom, mert más szigeten még nem jártam ebben a térségben, de tény, hogy Thassos gyönyörű. Viszont az idei nyaralás alkalmával egy görög szomszédunk úgy nyilatkozott, hogy itt mást nem lehet csinálni, csak enni, aludni, meg úszni. Erre mindjárt rá is cáfoltam, mivel a szigeten inni is nagyon jól lehetett és ezt neki is bebizonyítottam, amikor hajnali 2 óra környékén, néhány üveg elfogyasztott mavrodafni és apelia hatásától vezérelve az erkélyen átnyúlva kínáltuk itallal. A mai napig nem értem, hogyan nem zuhantam ki, viszont akkor velük elég jó barátságot sikerült kötni. A társalgási forma érdekes volt, mivel ők egyetlen szót sem beszéltek, semmilyen idegen nyelven, mi viszont legalább annyira nem beszéltünk görögül, de valahogy mégis sikerült megértetni magunkat egymással. Hiába, a görög bor csodákra képes. Visszatérve a lényegre azért érdemes megjegyezni, hogy a Alexandros (így hívják a szomszédot) igazat mondott, így már az elején le kell szögeznem, hogy azok a csővázas hátizsákokkal és NDK sarukkal felvérezett, kultúrára éhes vándorok, akik azért utaznának a szigetre, hogy a 40 fokos melegben, kimondhatatlan nevű görög emberek mellszobrai előtt fotóztassák magukat, azok válasszanak más úti célt. Ez a sziget nem az a hely…. Thassos-on az alábbi felsorolást leszámítva tulajdonképpen semmi nincs.

Theologos
Ez egy kis hegyi falu, ahol minden házon rendes, repesztett természetes kő tető van ami roppant hangulatossá teszi. Itt található néhány igazán jó étterem, úgyhogy aki finom kleftikót, katzikakiat, vagy kokorecit szeretne enni, annak bátran ajánlom. A falu egyébként kb fél óráig érdekes, ezen felül csak gasztroturistáknak ajánlott. Ami fontos, hogy Augusto tavernáját leszámítva lényegesen olcsóbb, mint a parton található éttermek, Augusto tavernája viszont lényegesen drágább a parti éttermeknél is.

Panagia
Skala Potamia-tól nem messze, gyönyörű kis hegyi falu. Itt találni egy templomot, néhány múzeumot, valamint egy kis múzeális olivapréselő üzemet. A falun keresztül folyik egy patak, a víz elvezetését érdekesen oldották meg, szinte mindenhol ott csobog alattunk a jéghideg, kristálytiszta víz. Teljesen aranyos hely, el lehet itt lenni néhány órát, utána meg célba lehet venni a nem messze található Skala Potamia nevű falut, amely a helyi aranypart. Lassan mélyülő, viszonylag homokos partja ideális a gyerekkel érkezők számára is.

Kastro
A falu létezésére semmilyen értelmes magyarázatot nem találtam. Kb 10 házból áll, a semmi és az alig valami határán fekszik és egy kis imahelyen kívül semmi nincs itt. Élő embert nem láttunk, de a házak előtt álló autók arról tanúskodnak, hogy laknak itt. A falu legvégén – már ha lehet így mondani – van egy kis épület. Aki arra jár és erős idegzettel rendelkezik az feltétlenül nézzen be az ajtón található rácson. Nagy élmény lesz, mert ez valamilyen temetkezés hely. Mindenhol koponyák és csontok…. Hátborzongató, de érdekes.

Színház és erőd
A sziget fővárosából, egészen pontosan a kikötő végéből kiindulva egy szép magas helyen található egy klasszikus görög színház, amit évek óta folyamatosan felújítanak, de ahogy láttuk, közben néha előadásokat is tartanak benne. Elég kontrasztos látványt nyújt az ókori színház, mellette egy toronydaruval. Aki még bírja szusszal és egy kicsit tovább megy felfele az talál egy erődöt is, amit a kilátás miatt érdemes meglátogatni. Néhány megmaradt kőfal, 2-3 tábla, amin leírják az erőd történetét, ennyi ami itt található. A görögök fordítottak itt nagy energiákat arra, hogy látnivalót csináljanak belőle, de talán jobb is. Nem egy akropolisz, de ha már Thassos-on jár az ember, érdemes megnézni.

Ipsario
Ez a sziget legmagasabb pontja, a maga 1204 méterével. Aki gyalog indul neki, annak hajrá, aki autóval akarja megtenni idáig az utat, az vegye figyelembe, hogy csak terepjáróval lehet ide feljutni, egy szimpla személyautó rommá törik a felfelé vezető úton. A kilátás innen hihetetlenül csodálatos, belátni az egész szigetet. Ez az élmény kihagyhatatlan. Itt is érződik a görög mentalitás, az elkezdett kilátó nincs befejezve, inkább kiraktak rá egy táblát, hogy tilos rá felmenni. Ha ide akar vaki látogatni és nem csak jön meg megy, akkor valami ruhát érdemes hozni a szél ellen, mert az állandóan fúj.

Monostor
Ez egy Monostor, amely a sziklákra épült. Sok értelmeset nem tudok róla elmondani, nagyon szép látvány és pont. Annyit még, hogy ide bemenni csak fedett vállakkal, hosszú nadrágban lehet, bent pedig tilos a videózás és a fotózás is.

Nos, nagyjából ennyit a látnivalókról, ezeket a helyeket leszámítva tényleg nincs itt semmi, csak gyönyörű fürdőhelyek, de mi most pont emiatt érkeztünk a szigetre, pihenni akarunk. Már az első nap este meglátogatjuk kedvenc éttermünket, a Palataki tavernát, ahol mint régi jó barátokat üdvözölnek bennünket. Látszik rajtuk, hogy tényleg örülnek nekünk, nem csak a pénztárcánknak szól a mosoly. Gyorsan megrendeljük szokásos vacsoránkat, én egy haltálat, Imola pedig suvlakit. A Suvlaki (rablóhús) jellegzetes görög, illetve jellegzetes balkáni kaja, nem nagy igazán különleges, kicsit rágós, de azért fínom. Az én haltálam (mix grill fish) említésre méltó. Az ára 9 euró és van rajta mindenféle tengeri kütyü. Grillezett polipkar, kalamari, sült kagyló, kétféle apróhal, egy rák és néhány szem sültkrumpli, no meg egy fél citrom. Mennyei étek, már most elhatározom, hogy szinte minden nap ezt fogom vacsorázni. Elfogyasztjuk vacsoránkat, kérjük a számlát. Aleka (a pincérnő, meg gondolom tulajdonos is) hozza a blokkot és elmagyarázza, hogy 20 eurót fizetnénk összesen, de csak 16-ot adjak. Jó érzés ez, és nem feltétlenül azért, mert spórolunk vele, hanem azért, mert megerősít bennünket a görög vendégszeretetbe vetetett hitünkben. Még akkor is, ha csak mint vendégeket szeretnek minket, jó érzés. Idő közben megérkezik Aleka férje is, aki széles mosollyal szintén üdvözlésünkre siet. Hogylétünk felől érdeklődik, majd kézfogás és némi vállveregetés mellett utunkra enged bennünket. Sikerült jól telekajálni magunkat, úgyhogy a cukrászdába már nem megyünk el, helyette irány a szállás, zuhanyzás, majd részemről a 48 óra folyamatos ébrenlét után hulla fáradtan ágynak dőlünk.
Reggel 8 körül ébredek, a párom még alszik. Halkan felnyalábolom fotós cuccomat, kisurranok az apartmanból és elmegyek szétnézni a környéken. Először átgurulok Potosba, van ott egy nagyon tuti kis pék, ahol veszek egy adag bougatsát, egy spenótos pitét, meg egy agyoncukrozott fánkot Imolának, ez az Ő nagy kedvence. Elgurulok a következő olyan részig, ahonnan lelátni Potosra, készítek néhány képet, majd fülelni kezdek. Gyurgyalagok hangját hallom. A kocsit otthagyom, átmegyek az úton és úgy százötven méter után meg is pillantom a fán ülő madarakat. Az 500-as Sigma optika lehetővé teszi, hogy ne kelljen túl közel mennem a gyurgyalagokhoz, nem riasztom el őket, így tudok néhány normális képet készíteni róluk. A nap egyre jobban tűz, már egy üveg ásványvizet megittam, de még mindig szomjas vagyok. Visszasétálok a kocsihoz, aztán irány az apartman. Imola éppen ébredezik, örül a fánknak. Reggeli közben eltervezzük, hogy hová is megyünk ma. Ebben a szigetben az a jó, hogy még ilyenkor, a főszezonban is találni bőven olyan helyeket, ahol nincs tömeg, ahol csak néhány ember sütkérezik a napon, vagy szerencsésebb esetben csak ketten lehetünk. Bár kívülről tudjuk az összes város nevét, a fürdőhelyeket nem a városok szerint nevezzük. Ez azért lehet, mert soha nem egy bizonyos város strandjára megyünk, hanem általában két város közötti szakaszon található elhagyottabb partokra. Így aztán a saját emlékeinkkel azonosítjuk a helyeket. Pl Robinsonnál: Ez Limenaria és Potos között található. Autóval elég macerás lemenni, meg kell egy keveset gyalogolni, de cserébe csodálatos a hely és általában szinte senki nincs itt, kivéve akiről a helyet elneveztük. Azért hívjuk Robinsonnak, mert emberünk évről-évre állandóan itt van, itt él egy tákolt kis viskóban, gyakorlatilag mint Robinson. A különbség annyi, hogy Ő néha beszélget az ide látogató turistákkal. Sokszor látjuk, hogy búvárszemüvegét magához véve bemegy a vízbe, ilyenkor hosszú ideig bent van és kis tarisznyájában valamikkel tér vissza. Feltételezem, hogy ezek a valamik kagylók lehetnek, amit vagy elfogyaszt, vagy valamelyik környező étteremnek eladja. Aztán ott van a „tudod, ahol keféltek” hely. Ez Limenáriától északra, a külvárosi részen található. A hely számunkra arról nevezetes, hogy egy ottlétünk alkalmával egy középkorú pár a szemünk láttára kezdett vad szexelésbe a parton. Nem zavartatták magukat, minket meg nem zavart, úgyhogy egészségükre. Tehát ilyen elhagyatottabb helyekre járkálunk, amelyeket ilyen és ezekhez hasonló kódokkal azonosítunk. Kivételt képez ez alól Skala Potamia, ami konkrétan egy város, de ezt a helyet meg notoriusan hullámzó helynek hívjuk, ugyanis némi szél esetén szép nagy hullámokban lehet itt ugrálni. Az első négy nap szinte eseménytelenül telik el. Nagy fürdések és pihenés hegyek jellemzik ezeket a napokat. Én általában a vízben vagyok és iszom magamba az ott található látványt, vagy idióta módon a halakkal úszkálok, esetleg tengeri sün vázakat, vagy kagylóhéjat gyűjtök. Nagyjából teljesen mindegy, csak a vízben lehessek. Imola is szereti a vizet, de Ő inkább a parton gyűjtögeti a hordalékból az apró kagylókat, a merülés az én reszortom. Ha nem a vízben vagyok, akkor a parton lévő bokrokban makrózok és mániákusan kergetem az arra röpülő szendereket, hogy végre tudjak róluk egy jó felvételt készíteni. Nagyjából így telnek napjaink, nem stresszelünk, mindent csak nyugisan….
A negyedik nap reggel elhatározzuk, hogy a fotós cuccok mellé betesszük a kölcsönkapott videokamerát, erőt veszünk magunkon és kamerázni is fogunk. A mai program az, hogy mindenféle említésre méltó helyen megállunk és fotózunk, videózunk egy keveset, aztán fürdünk és megyünk a következő helyre. Limenáriában nem videózunk, hiszen itt bármikor lehet, mivel itt a szállásunk, úgyhogy az első megálló Robinson lesz. A hely fölött található kilátóból videózok egy keveset, Imola fotóz, majd vissza a kocsiba és az aszfaltos útról rátérünk a földútra, amely levezet egy darabig. A parttól kb 200 méterre sikerül leállni, majd a cuccokat kipakolva lemegyünk a sziklákhoz. Ez a hely nudizásra, meg úgy általában fürdésre és napozásra kiválóan alkalmas. Kellően elszeparált, a sziklák mindig kellemesen forrók, simák és egészen a vízbe vezetnek. Ha az emberen van szörfcipő a tengeri sünök ellen, akkor gyakorlatilag belegyalogolhat a vízbe. Lepakoljuk a cuccokat, majd napozás és fürdés következik. A vízből kijövet némi videózás, majd készítek néhány fotót is. Imola a vízben, valamit látott, kikiabál így bemegyek én is, a cuccokat a parton hagyom. Kb 15-20 perce lehetünk a vízben, amikor a kiabálására leszek figyelmes. – A cuccok, a cuccok – mutogat a part irányába. A nagy fürdés közepette nem vettük észre, hogy feltámadtak a hullámok és a parton maradt cuccaink nagy részét bevitte a vízbe. Most úszik napernyő, a törölközők, a papucsok, és úszik az én fotóstáskám is. A táskát meglátva iszonyat sebességgel kezdek tempózni a part irányába. Észre sem veszem, hogy az egyik szörfcipőmet elhagyom. A táskám megragadom és úszok kifele, egészen a partig. Hulla fáradtan kirombolok a vízből, kezemben a táskám, amelyben áll a tengervíz. Elsírom magam. Leteszem a táskát, kinyitom, mindenem elázott. Természetesen ebben volt a kölcsönkapott videokamera, amit ma hoztunk először magunkkal, kár lett volna az apartmanban hagyni. Imola fotóstáskája megúszta, Ő kicsit feljebb hagyta. Nem értem, hogy hogyan történhetett. Legalább 5-6 méterre volt a víztől és felfelé is legalább 2 méter. Gyorsan átvizsgálok mindent, de hiába. Elszívok vagy 5 szál cigit egymás után és csendben basszázok. A szívem összeszorul. Szeretett gépem, az objektívek stb… mind a sós víz áldozatává lettek. A vásárlási ára kb 1 millió forint, no meg a kölcsönkapott kamera. Természetesen már csak kb a felét éri, illetve érné só nélkül, de akkor is ezt meg kellett venni… iszonyat érvágás. A dolog anyagi részén kívül az is fájó, hogy sok szép közös élményünk volt. Nekem és a gépemnek. Imádtam. Imola vígasztal, egyből felajánlja, hogy nekem adja a gépét, amit természetesen nem fogadok el. Közben rohangál fel alá, ki a vízből, be a vízbe, rajta a búvárszemüveg, szedi össze a többi cuccot. A törölközőket, napernyőt, a kifelé jövet elhagyott szörfcipőmet, valamint hosszas keresés után megtalálja a napszemüvegem is, egyszóval menti a menthetőt. Én csak ülök és gyászolok, meg szívom a cigiket egymás után. Most veszem csak észre, hogy a vízből kifele sikerült belelépnem egy tengeri sünbe. Annyira nem vészes, de fájdogál. Visszamegyünk az apartmanba, felhívok egy ismerőst, aki megnyugtat, ne idegeskedjek, nem fognak tudni semmit kezdeni a cuccokkal. A sós víz teszi a dolgát, én is tegyem a dolgom gyászoljam meg és felejtsem el őket. Hurrá. Ez a nap szarul telik el, nem nagyon van kedvem semmihez. Estefelé aztán megrázom magam, és elhatározom, hogy nem szúrom el a nyaralás hátralévő 10 napját. Jól fogjuk érezni magunkat és pont. A fotóscuccok hogylétén majd ráérek otthon búsulni, már úgysem segít rajtuk semmi. Ez van, le kell nyelni a békát. A vacsoránál a Palatakiban látják, hogy nincs minden rendben. Kérdezik, mi baj. Mesélem, együtt éreznek. Vacsora után irány a cukrászda, ahol lukomadeszbe (mézes, tocsogós fánktésztából készült golyó) fojtom bánatom. A következő időre ez az eset azért rányomja bélyegét, de 1-2 nap múlva kezdek valóban oldódni, van még egy gépünk, hozzá objektívek, valamennyit fotózgatok. Megcsinálom közben a leltárt is, a képlet elég egyszerűre sikeredik: a cuccból a táska kivételével semmi nem használható, még az 1 gigás microdrive is megadta magát. Vajon a kis lyukakon hogy a fenébe tudott bemenni a víz? Mindegy, a néhány nap hamar eltelik, nagyokat fürdünk, napozunk, kajálunk, majd eljön az indulás előtti este. Másnap a terv szerint a szárazföldön nézünk szét szép helyek után kutatva. Este még kifizetjük az egy heti szállást Jorgonak, Ő már most elköszön, mivel reggel valószínű, hogy nem lesz itt. Mi is elköszönünk, összecsomagoljuk a cuccainkat és aludni térünk, mert reggel indulunk tovább, hogy újabb csodálatos helyeket ismerjünk meg.