A reggeli kelés nálunk soha nem volt egyszerű dolog, így meg sem lepődöm, hogy a korai indulás tervével ellentétben délelőtt 9-kor még a szigeten vagyunk. Pont lekéssük a kompot, úgyhogy megvesszük a jegyet, majd bedobunk egy panos burgert a Panos Grill nevű vendéglátó-ipari egységben, Thassos főutcáján.
Kaja után irány a kikötő, begurulunk a kompra, búcsút intünk imádott szigetünknek és 25 perc múlva kikötünk Keramotiban. Itt tapasztaljuk, hogy kezd beborulni, amitől a kedvünk nem lesz túl rózsás, persze az is közrejátszik ebben, hogy magunk mögött hagyjuk a szigetet. Beérünk Thessaloniki-be, majd rákanyarodunk az Athén felé vezető autópályára. A kedvünk egyre gázosabb, az ég roppant csúnya, sárgás színű, mintha iszonyat vastag, szmogos felhő lenne felettünk, amiből aztán szépen elered az eső is. Ez az eső nem komoly, de arra pont elég, hogy nyálkássá tegye az utat, így lassítanunk kell. Eredeti célunk az lett volna, hogy megnézzük a Meteora-kat, de tisztán látszik, hogy ez nem fog összejönni, úgyhogy útirányt módosítunk és az Olümposzt vesszük célba. Út közben megnézzük Paralia-t, amit nagyon ajánlgatnak az utazási irodák, de ugyanazzal a lendülettel haladunk is tovább. Ez nem nekünk való hely. Dél felé tartunk, amíg el nem érünk az Olümposzig, ami elméletileg az Istenek hegye, de most cseppet sem tűnik fenségesnek. Az idő párás, lemegyünk a partra és borzongunk. Förtelmesen nagy ez a város ahhoz képest, amihez Thassoson hozzászoktunk, és egy kicsit sem tűnik barátságosnak.
Közben feldobom a labdát, hogy mi lenne, ha megnéznénk a Chalkidhiki félszigetet. A három nyúlvány között csak lesz egy ami tetszeni fog. Ebben meg is egyezünk, eszünk egy gyrost és megindulunk visszafelé. Az eső idő közben eláll, az út is felszárad, így egy 150-es tempót nyugodtan merek tartani, errefelé nem nagy divat a trafipax. Ezért aztán délután 4 magasságában újra Thessaloniki-nél járunk. Áthaladunk egy hídon, ahol ahogy oldalra tekintek, egy kiszáradt fát látok ami tele van fehér kócsagokkal. Eszembe jut az elúszott fotóscuccom, hiába a kiváló fotótéma, haladok tovább és csak beszélünk róla, hogy milyen jó lett volna…. A helyet mindenesetre Imola elnevezi kócsagfának, így azonosítjuk a későbbiekben.

Tovább nyomulunk a félsziget felé. Néhány órája ezen az úton jöttünk Thassosról, elég furcsa most visszafelé autózni, de nem bánjuk. Beérünk a félszigetre, kérdezősködni kezdünk árak felől. Amit hallunk, az nem nagyon tetszik, amit látunk az sem különösképpen. Mindenhol magyar rendszámok, mintha otthon lennénk. Az idő kezd tisztulni, de még mindig minden barátságtalannak tűnik, pedig biztosan nem az, csak a hangulatunk miatt van. A sokadik szállás után, ami szintén valamiért nem felel meg, félreállunk. -Ne menjünk vissza inkább Tahssos-ra? – kérdem. Imola határozottan helyesel, úgyhogy úgy tűnik egyre gondoltunk, mindkettőnket visszahúz a szívünk. Rövid cigiszünetet tartunk, miközben konstatálom, hogy az egy gyros nem biztos, hogy elegendő lesz Thassos-ig, de nem állunk meg sehol kajálni, mert ha visszaértünk a szigetre, még szállást is kell bérelni, az idő meg vészesen fogy. Gyorsan átfutom a térképet, hogy hogyan lehetne levágni az útból és roppant magabiztosan elindulok. Természetesen nem a jó úton, úgyhogy cirka két órát kavarunk feleslegesen, mire visszajutunk ugyanoda, ahonnan kiindultunk. Sokadszori nekifutásra végre megtaláljuk a helyes utat, ami szintén nem az igazi, mert kanyargós és a hegyeken vezet keresztül, amitől – és valószínű a kimerültségtől is – kavarogni kezd a gyomrom. Kezd sötétedni, félreállunk, öklendezek. Mivel kaja nincs bennem, így ezen a szinten meg is maradok, de borzaszó szarul érzem magam. Egy erdős résznél vagyunk a semmi és az alig valami határán, Imola vadállatokat vizionál a bokrok közt, úgyhogy visszaülünk a kocsiba és kb 40-es tempóval haladunk tovább. Már teljesen besötétedik, mire végre meglátjuk a kivilágított tengerpartot. Na, innentől már normálisan ki van táblázva az út. Elautózunk Stavros mellett, majd késő éjjel befutunk Keramoti kikötőjébe.

Ciki van, mert az utolsó komp indulása után 5 perccel érkezünk. Ezt hívják szívásnak. Nincs mit tenni, a kikötőben fogunk éjszakázni. Elmegyünk egy sötét helyre, üveges vízzel megmossuk a kritikus pontokat, majd visszamegyünk a kikötőbe, leállítjuk az autót és elmegyünk kajálni. Hajnal 1 körül jár az idő, mikor beülünk egy pizzériába. A pincér kérdi, hogy mit szeretnénk enni, mire válaszolunk: pizzát. Jó, mondja, de kicsit vagy nagyot? Kérdem Imolát, mire ő természetesen azt feleli, hogy nem éhes és nem fog enni belőle, ezért rendelek egy nagyot, mert általában ilyenkor szokta elcsipegetni a kajám felét. Eltelik vagy 15 perc, a pincér megjelenik a nagy pizzával. Nem viccelt, tényleg nagyot hozott. Ha nálunk van kicsi és nagy, akkor az ugye 24 és 32 cm, ugyanez náluk 32 és 45 cm. Tehát sikerült berendelnünk egy 45 centis pizzát, ami azon felül, hogy nagy, még tele is van pakolva mindennel. A sajt úgy centi vastagon olvadozik rajta, hihetetlenül jól néz ki ahogy nyúlik a szeletek elvételekor. Minden oké, csak azt nem tudjuk, hogy mi a frászt csinálunk egy ekkora pizzával. Mókázunk rajta, aztán beáll a para, hogy mennyit fogunk fizetni. Imola eszik másfél szeletet, én hármat. Dugig vagyunk, a pizza harmada még az asztalon, nekünk meg már fáj a gyomrunk. Rendelek valami üdítőt, kérem a számlát, amivel a pincér egy percen belül meg is jelenik, rajta összesen 7 euró.
Ez kifejezetten kellemes csalódás volt, végre valami jó is történik ma. Idő közben a kikötőben nagy csődület támad egy hajó körül, mi is odasétálunk megnézni, hogy mi történt. Nem történt semmi, kikötött egy halászhajó és rakodnak kifele. Irdatlan mennyiségű hal -talán makréla- valamint jó néhány darab nagy ráját fognak. Hamar megpakolnak egy teherautót, mi kicsodálkozzuk magunkat, aztán elmegyünk vissza a kocsihoz aludni. Meleg van az éjszaka, de sajna sok a szúnyog, úgyhogy a kimerültség ellenére nagyon keveset, talán 2-3 órát alszom. Hajnalban már ébren vagyok, kel fel a nap, de még nem látszódik a korongja. Az első komp már várja az utasokat, akik egy teherautó és néhány személyautó, utasaiból állnak, melyek közül az egyik magyar. A komp szinte üresen fut ki, a napfelkeltét a fedélzetről nézzük végig, lenyűgöző látvány. Imola fényképezőgépét rutinosan sikerült az autóban hagyni, a fejem verem a falba, de mindegy, ez van. Kiköt a hajó, mi pedig Skala Potamia felé vesszük az irányt. Reggel 7 óra sincs még, minden zárva van, így nincs más hátra, megállunk a parton, és amíg párom alszik egyet, én bemegyek úszni. Isteni jó dolog fürödni végre, érzem, hogy tisztulok, kb 1 órát töltök bent. A vízben rajtam kívül összesen 2 ember van amíg a szem ellát. Lassan nyitnak a parti boltok, reggel 8 felé járhat az idő. Felébresztem Imolát, bemegyünk egy boltoshoz, aki már évek óta kínálgatja az apartmanját. Csodálatos panorámát ígér 50 euróért, amit gyorsan le is alkudok 40-re, de mikor meglátjuk a helyet, inkább nem kérjük. Teszünk még néhány felesleges kört, majd irány vissza Limenaria-ba Jorgohoz. Jorgo szokásához hűen az apartmanja előtt ténfereg, ruhája ugyanaz, de ezen már meg sem lepődünk, biztosan van neki vagy 15 váltás ilyen cucca, mert még soha nem éreztük büdösnek. Kb úgy néz ránk, mint aki ufókat lát. Erősen érdeklődik, hogy mi a fenét keresünk mi itt, mire mondjuk neki, hogy visszajöttünk, mert Thassos szép és most nekünk ez kell. Nem érti, hogy miért, de nem gond, nem is azért van itt, hogy értse. Leültet minket, frappéval és üdítővel kínál. Érdeklődöm, hogy van-e szabad helye, megnyugtat, hogy van, csak kicsit drágább lett. Azt mondja, hogy átcsúsztunk azóta egy másik szezonba, és „It iz ö háj-háj szezon”, 55 euró. Hehe, ennyit tőlünk a büdös életben nem látsz. Sajnálja, mondja, de most ennyi, mert minden görög ilyenkor veszi ki a szabadságát…. Miért nem jövünk inkább szeptemberben, mert akkor nincsenek vendégek, jó az idő…. De most jobb, felelem, mintegy jelezvén, hogy most nem kívánom vele megtárgyalni a nyaralási szokásainkat. Egy nap, ennyi volt. Elmentünk és visszajöttünk… Hát, akkor ennyi, köszi a frappét, de ez sok lesz. Elszottyogunk egy darabig, mire mondja, hogy csak nekünk, csak most 45 euro. Hulla fáradtak vagyunk, úgyhogy belemegyünk, de nem vagyok elégedett. Halad velünk a szobánk irányába, reméljük, hogy másikat kapunk, ahol nem zajong a hűtő, de tévedünk. A szoba ugyanaz, a hűtő ugyanaz, csak éppen ki van takarítva.

Hát ez van. 12 körül járhat az idő, végre újra normálisan lehet tisztálkodni, ledőlünk az ágyra és érezzük, hogy hiába a sok töketlenkedés, mégis örülünk, hogy újra itt vagyunk. Megtettünk 1500 kilométert, a kikötőben aludtunk, most a 6 éjszakán buktunk + 60 eurót, de mégis jól érezzük magunkat, sőt a tegnapi napot sem bánom, mert mindentől függetlenül poén volt. Tiszták vagyunk, a nap ragyogóan süt, úgyhogy kapjuk a búvárszemüvegeket és irány a part, búvárkodás a program. Az „ahol keféltek” fedőnevű helyre igyekszünk, ott van mit nézni a víz alatt, jó lesz ott nekünk, ráadásul a közelben is van, autózni most valahogy nincs kedvünk. Úgyis nemsoká vissza fogunk jönni, hogy újra lezuhanyozzunk és lefeküdjünk aludni egyet. Boldognak érezzük magunkat. A parton felveszem a szörfcipőm, Imolának viszont nincs, mert sokallta rá a 10 eurót. Bemegyünk a vízbe, de nagyon hullámzik, az alattunk lévő tengeri sünök vészjóslón feketéllenek. Egy hullám a hátamra fordít, igyekszem nem megtaposni szegény állatokat, visszafordulok a part felé és elkezdek kifele úszni. Látom, hogy a párom már a parton van és fájlalja a lábát, belelépett egy sünbe. Mire kiérek, ő már a kavicsokon ül és szenved. Elsírja magát. Máskor is lépett már sünbe, de soha nem problémázott rajta, ezért gondolom, hogy most komoly a dolog. Megnézem a lábát, szörnyű látvány, akár egy tűpárna. Huhh, nyomás vissza az apartmanba. Hozok tűt és műtünk. Sajna nem segít, estére teljesen begyullad a lába, úgyhogy irány az orvos, biztosítást természetesen nem kötöttünk, úgyhogy majd kp-vel fizetünk. Az orvos fogja a tűjét és turkál. A párom szorítja a kezem, sír… Az orvos kérdi, hogy kérünk-e érzéstelenítést. Te marha, hát persze, hogy kérünk. A kezembe nyom egy papírt – gondolom recept – és elküld a patikába. Eléggé meglepett a dolog, de lemegyek és út közben azon tűnődök, hogy mennyire nem szeretnék ott feküdni mondjuk egy motorbaleset után. A patikában 10 eurót fizetek, majd vissza a dokihoz. A doki nem sokat finomkodik az érzéstelenítő beadásával, Imola csillagokat lát, szinte üvölt a fájdalomtól, én meg többször magam elé képzelem, hogy a doki agyvelejét egy ütéssel a falra fröccsentem. Szerencsére lassan hatni kezd a szer, érzem, hogy már nem szorítja annyira a kezem, lassan vér is jut az alkaromon keresztül a kezembe. A doki turkál, kiszed vagy 10-15 tüskét, kenegeti, kötözi, majd mondja, hogy pár napig ne menjen vízbe. Fasza. Kérdem mivel tartozom: 80 euró. Az összeg hallatán majdnem én is orvosi ellátásra szorulok, de aztán azzal nyugtatom magam, hogy, ez a nyár már úgyis olyan drága, hogy gyakorlatilag bárhová is mehettünk volna belőle, ez a 80 euró már nem oszt nem szoroz. Visszamegyünk az apartmanba, átöltözés, majd Imola lábán a hatalmas kötéssel elkezdünk bicegni kedvenc éttermünk irányába. Belém karol, és a sarkon megjegyzi, hogy érzi, velünk már több rossz dolog nem fog történni ezen a nyáron. Mintha csak az Istenek akarnák kimondani a végszót, abban a pillanatban villámlik egy nagyot és hatalmasat dörög az ég.

Az első gondolatom, hogy visszamegyek a fényképezőgépért és az állványért, de aztán mégsem. Odaérünk a Palatakiba, ahol Aleka kiszörnyülködi magát Imola lábán, majd az asztalunkhoz kísér. A kaja kiváló, a kiszolgálás szintén…. Kicsit későn jöttünk, már kevés a vendég, nemsokára zárnak de nem sürgetnek, sőt, Aleka még az asztalunkhoz ül beszélgetni. Elmeséljük neki tegnapi kalandunkat, az 1500 km-es felesleges utat, a kikötőben alvást, a mai tengeri sünös kalandot… Folyamatosan mosolyog, szörnyülködik, majd biztosít róla, hogy ne aggódjunk, náluk minden rendben lesz. Vacsora alatt folyamatosan hatalmasakat villámlik. Eleinte csak a sziget felett a hegyekben, de később a tenger felett is. A halászhajók kifutnak, úgyhogy nagy viharra nem számítok, az érzés folyamatosan munkál bennem, hogy fotózni kéne. Egy jó villámképet mindenképpen szeretnék készíteni, úgyhogy többször is lendületbe jövök, hogy visszaszaladok az apartmanba a gépért, de aztán valahogy mindig meggondolom magam. Végzünk a vacsival, visszabicegünk az apartmanba, aztán magamhoz veszem Imola gépét, az állványt és kisétálok a partra. Akkora már szinte folyamatosan villámlik és a szél is megélénkül. Készítek pár fotót, sikerült elkapnom néhány villámot aminek örülök. Elered az eső, úgyhogy a gépet a pólóm alá dugom és visszasietek az apartmanba, mivel nem hiányzik, hogy ez a gép is vizet kapjon. Elmegyek zuhanyozni, mire kijövök a fürdőből a párom azzal fogad, hogy el kéne állnom a kocsival, mert a víz itt már kb bokáig ér, az utcánk meg pont a tengerhez visz, oda ömlik be az esővíz. Na, mondom fasza, hogy nem tudok lefeküdni végre, azt gondolom, hogy ez felesleges para, de nem kezdem el magyarázni, hogy egy autót a bokáig érő víz nem tud eláztatni, a vitát elkerülendő kimegyek, hogy arrébb álljak az autóval. Közben megszűnik a közvilágítás és az eső ekkor már annyira szakad, hogy szinte semmit nem látok. Nagy nehezen találok helyet egy utcával feljebb, a mi utcánkra merőlegesen. Mire az apartmanhoz visszaérek, már kb sípcsont középig ér a víz és erős sodrása van. Tiszta sár a lábam és annyira szarrá áztam, hogy nincs rajtam egy száraz pont. Ismét zuhanyzás, majd holtfáradtan bedőlök az ágyba. Kicsit még beszélgetünk, aztán alvás… lenne. 10 perc sem telik bele és iszonyat kiabálásra leszünk figyelmesek.

Ella, Ella… halljuk a görögöket. Egymásra nézünk, nem akaródzik megnézni, hogy mi az, de pár perc múlva győz a kíváncsiság. Kinézünk és megfagy bennünk a vér. Ahol negyed órája még a kocsink állt, ott most 1 méter magasan hömpölyög a víz. Amit látunk leírhatatlan. Ekkor tudatosodik bennem, hogy a vacsora alatti nagy villámlásokkal együtt iszonyat vihar lehetett a hegyekben, ahonnan most a fizika törvényeit bizonyítandó, hömpölyög lefele a víz. Gyorsan magunkra kapunk valamit és kimegyünk a teraszra. Láncdohányzásba kezdünk. A környező apartmanokban mindenki kint van, nagy kiabálás, az utca túloldaláról meg Jorgo próbál átjutni. Mindenki ordít vele, hogy meg ne próbája, mert bele fog halni, úgyhogy szerencsére letesz a tervéről. Ha megpróbálja, akkor biztosan másodpercek alatt a tengerbe sodorná a víz. Akkor már látom, hogy az izgatta annyira, hogy az apartman alsó szintjére ömlik be a víz. Most nézem csak, hogy abból az utcából ahol én is megálltam, egy vadiúj Toyota Avensis-t sodort ki a víz, a tengerre vezető utcáról pedig egymásnak, majd az Avensisnek 5 autót sodort a víz. Az autóknak csak a tetje látszik ki, az Avensis elejét egyik oldalról a fal törte meg, a másikról a nekisodort autók. Elég szarul néz ki. Én is kezdek erősen aggódni az autóm miatt, ráadásul tehetetlen vagyok, mivel nem tudok eljutni odáig. Idő közben megjelenik mellettem Jorgo, de az, hogy hogyan jött át, örök rejtély marad. Idegbeteg módon ordibál, le akar menni a mi teraszunkról az alsó szintre. Kiabálok vele, hogy ne próbálkozzon kötél nélkül, szerencsére a szemben lévő apartman tulajdonosa – akit mi Indiánnak hívunk – kötelet hoz, majd átdobja Jorgo-nak. Én a kötél egyik végét a korláthoz kötözöm, Jorgo a másikat meg a derekára. Segítek neki, így valahogy letornázza magát az alsó szintre, egy ajtót keresztbe állít, hogy ne tudjon tovább ömleni a víz befele, és valahonnan előkerít egy búvárszivattyút, amivel elkezdi szívatni kifele a vizet. Valami más is lehet a pincében, mert orrfacsaró szag van. Talán benzin vagy petróleum, de mindegy, bármi is az, biztosan az összes a tengerben köt ki. Lassan megnyugszanak a kedélyek, én viszont egyre jobban kezdek aggódni a kocsink miatt. Átmászok az erkélyeken, így eljutok a sarokig. Az autónk szerencsére ott van ahova állítottam, de látszik, hogy kapott rendesen a saras vízből. Szétnézek és nem hiszek a szememnek, Limenaria ezen része úgy néz ki, mint Velence, már csak a gondolások hiányoznak, azokból viszont nem látok egyet sem. Mindenhol minimum derékig érő víz és sár, szakadó eső valamint az erkélyeken az arcukat a kezükbe temető, autóikat sirató emberek. Lassan kezd csak apadni a víz, az eső eláll és kb hajnal fél 5-kor végre annyit javul a helyzet, hogy el tudok botorkálni az autóig. Nagyon óvatosan megyek, mert még mindig nagyon erős a sodrás, ráadásul a víz alatt kb 15 cm sár van. Odaérek a kocsihoz, kinyitom az ajtót, placcs. Így is jó, így már csak a sebváltóig áll a víz az autóban. Kifolyik egészen addig, hogy csak a küszöbig áll benne. Az ajtót visszacsukom, de be sem zárom. Visszabattyogok az apartmanba, ki tudja, ma hányadszor újra letusolok, majd visszafekszünk az ágyba és elalszunk, mint akit fejbe vertek. 10 körül ébredünk, mindent átható petróleumszag terjeng a levegőben, kintről szivattyúk berregése hallatszik. Kinézünk az utcára, mindenhol a katasztrófavédelem emberei, akik a környező házak alagsorából szivattyúzzák a vizet, valamint locsolják a sarat az utcáról a tengerbe. Elsétálok az autóig, belenézek, a víz már nem látszik, az alsó részen található utakon kifolyt belőle, már csak sár van benne, de az bőven. A párom jön, beülök a kocsiba, behelyezem a kulcsot, segítségre szólítom fel az összes görög Istent és indítok. Az autó pöccre indul. Király! Kitolatok arról a helyről, arrébb a nagy parkolóba. Kis idő múlva útra kelünk, keresünk egy autómosót, ahol a sarat kitakarítjuk a kocsiból, majd visszaállunk a parkolóba. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy a kárpit alatt áll a sár és a víz, de most még 5 napig itt vagyunk, majd ha hazamegyünk, szétszedjük az autót. Most annyit teszünk, hogy kinyitjuk az összes ajtót majd otthagyjuk száradni a kocsit. Látom, hogy az Avensisnek sodort Mercedes tulajdonosa rosszabbul járt, neki a felső tükörig volt éjszaka vizes az autó, most nemes egyszerűséggel, slaggal locsolja ki az autóból a sarat. Az ő autójuk nem indult be, panaszkodik is, hogy a Mercedes szerviz Thessaloniki-ből jön, de majd csak 2 nap múlva.
Megéhezünk, elbicegünk a pékig, ahol veszünk valami ennivalót, utána le a partra. Ami itt fogad minket, az katasztrófafilmbe illő. Tömeg a parton, a tengerben autók sokasága, egymás hegyén-hátán. A katasztrófavédelem itt is jelen van, dózerrel nyomulnak, azzal húzzák kifelé sorban a vízből, majd teszik trélerre és szállítják el a pórul járt járműveket. Ezek szinte mindegyikén látszik, hogy totálkárra törtek. Konstatáljuk, hogy mi még szerencsések vagyunk, visszabicegünk az apartmanhoz, majd be a kocsiba és irány körbenézni a szigeten.

A látvány lehangoló. A hegyekből lesodort hordalék körbe kb 100 méterre mindenhol barnára színezte a vizet. A szigeten egyetlen helyet találunk ahol tiszta a víz, nem is értjük, hogy hogyan lehet ez. Ez a hely az „ahol ketten szoktunk lenni” névre hallgat, és szerencsére tényleg mindig csak mi vagyunk itt. Valóban ez a sziget egyetlen pontja, ahol nem randa saras a víz. A hátralévő 5 nap így telik el. Párom elég magasról tesz arra, hogy mit mondott a doki, simán jön be a vízbe, mintha mi sem történt volna. A lába fáj, de nem az úszástól, úgyhogy valóban mindegy is… Egyet kivéve minden napunkat itt töltjük és minden este a Palatakiban vacsorázunk, nagyokat alszunk. Az egy kivételen terepjárót bérlünk és felmegyünk a sziget legmagasabb pontjára, Ipsariora, ami 1204 méter. A kilátás leírhatatlanul szép. Végre valóban pihenünk. Az utolsó 4-5 nap aktív pihenése annyira helyreráz minket, hogy már nem is bánunk semmit. Utolsó nap berámolunk a kocsiba, átkompolunk, majd Kavala kikötőjében, a hazaút előtt félelmetesen jót vacsorázunk a Sabbas étteremben. Életem legjobb kalamariját eszem itt, mintegy megkoronázva az egész nyaralást, ami bár elég sok viszontagsággal járt, mégis olyan élményeket adott, amelyre mindig szívesen fogunk visszaemlékezni.