A reggeli ébredés valami egészen fantasztikus. A dzsungel hangja hívogat, úgyhogy kipattanok az ágyból és irány körülnézni. Molly még alszik, így egyedül lófrálok egy kicsit a deszkajárdán. Az üdülőfalu végében megállok, nézem a mókusokat ahogy játszanak, majd visszaindulok a fényképező gépemért. Fordulás után az első lépés következtében reccsen egyet alattam egy deszka, beszakad én megkapaszkodom a korlátban, majd ennek következtében az is leszakad. A lábam és a vállam baromira fáj, de az első gondolatom körülnézni. Szerencsére nem látott senki, úgyhogy gyorsan előresomfordálok a recepció felé. Max éppen ott lopja a napot, amint megpillant vad szaladásba kezd, átveti magát a korláton, majd néhány ágon keresztül és a végén a nyakamban landol.

Ahogy elhelyezkedett, egyből kurkászni kezdi a hajam és csak remélni merem, hogy nem talál semmi ehetőt. Visszasétálunk a bungalóhoz, azaz én sétálok, Max a nyakamban ül és hol kurkászik, hol csak simán nézelődik. Nyitom a bungaló ajtaját, Molly még alszik, de már nem sokáig, mert a kis gibbon a nyakamból az ágyra ugrik, majd hozzábújik és elterül. Ilyen ébresztő után egyáltalán nem morcos, folyamatosan olvadozik. Már elkészül a reggeli tennivalókkal és indulnunk kéne reggelizni, de a kis hülye gibbon megmakacsolja magát és a baldahinon keresztül felmászik a tetőszerkezetre. Tök mókás, ahogy csajom imádkozik neki, hogy jöjjön le. Kis idő múlva néhány ugrással ismét a nyakamban terem, majd így sétálunk el reggelizni. A recepciónál kis meglepetés fogad bennünket, egy eddig nem látott emberke, nyakában egy fekete kölyökgibbonnal. A kis feketeség neve Lucky és bár inkább bajkeverő, mint barátkozó típus, nagyon megkedveljük. Néhány simogatásnál tovább soha nem marad az ember mellett, de az bőven elég ahhoz, hogy Max féltékeny legyen és üldözőbe vegye Lucky-t akivel aztán nagy bírkózások következnek. A reggelink felejthető, én thai reggelire lettem volna kiváncsi, de sima bacont és tojást kapunk, aminek nem annyira örülök, még szerencse, hogy nem voltam éhes. Reggeli után indulunk is az első programra, ami nem más, mint az elefánt túra. Az elefántokhoz kis pickuppal megyünk, a sofőr nagyon néz, mikor az utastér helyett a platóra pattanunk, de aztán mosolyog és beül az autójába. Velünk tart még két svájci csaj is, szintén a platón utaznak. Rövid autókázás után megérkezünk az elefántolás színhelyére, ahol 2 üveg hideg vizet nyomnak a kezünkbe és már ültetnek is fel a négylábúra. A felszállás egy erre a célra kialakított emelvényről történik, innen ülünk be az elefánt hátára erősített ülésbe a kis thai gondozók meg kötéllel szinte odakötöznek minket. Fotót nem tudunk magunkról készíteni, sem az elefántokról, mert egyből a hátára ültetnek bennünket, úgyhogy saját elefántunkból a megállásig csak a feje búbját látjuk, úgyhogy jobb híján a két svájci csajt fotózzuk az Ő elefántukkal. Mikor közelebb érünk, gyorsan lezsírozom velük, hogy Ők is fotózzanak minket és majd cserélünk. Tetszik nekik az ötlet, így elegendő kép készül rólunk is. Az elefántolás egyébként unalmas dolog, roppant mód imbolyog és csak arra jó, hogy megtapasztaljuk, mennyire nem is kellett volna nekünk ez a program. Az elefántokat olyan emelkedőkön terelik fel és le, sziklákon mászatják stb… ami biztosan nem ekkora állatoknak való terep. Erről már csak azért is meggyőződhetünk, mert az ormányosok gyakran megállnak, fujtatnak, és nem akarnak továbbmenni. Nagy nehezen megérkezünk az első állomásra, ami egy kis patak partján van, amely esős évszakban valószínűleg vízeséssé változik, de most csak kis patak mini víztározókkal és csepegésekkel. Itt egy kis barátságos thai arc kávét főz nekünk ami csak azért érdekes, mert a vizet a kávéhoz friss bambuszban forralja fel. Ez a dolog úgy néz ki, hogy a bambuszok a tűzbe vannak beállítva, bennük forr a víz. Amikor megérkezünk, a kis thai emberke vág nekünk csészét szintén bambuszból, majd valami helyi 3 az 1-ben kávét önt bele de így a kávéban tökre érezhető a bambusz íze. A dzsungelkávé elfogyasztása után gyalogtúra következik, amire nem voltam felkészülve. A túra bár rövid, eléggé kimerítő, mivel az ösvény elég meredek, a patak partján haladunk végig amelynek vizétől a sziklák és a kövek csúszósak, ennek következtében csetlek-botlok és kétszer is majdnem elesek, ami csak azért gond, mert az esés ezen a meredek helyen valószínűleg néhány csont törésével járna. Végre felérünk ahol kis thai vezetőnk is fáradtan ül le egy kőre és magába mélyedve szeretettel szemléli a minket körülvevő sűrű dzsungelt. Érdekes, hogy olyan szeretettel és érdeklődéssel néz körül, mintha először látná a helyet, pedig nagy valószínűséggel itt nőtt fel és egész életét itt fogja eltölteni. Rövid pihenő után indulunk vissza az elefántokhoz, majd azok hátán az eredeti kiinduló ponthoz. Itt valami apróért eladnak nekünk egy fotót, amelyet ők készítettek rólunk induláskor és amely most már kinyomtatva, “Souvenir” fejléccel a tulajdonunkba kerül. “Elephant food – 20 Baht” hirdeti egy tábla, gyorsan veszünk 2 csomaggal és az ormányosok etetésébe kezdünk. Sajnos mivel láttuk a helyet, ahol gyalogolniuk kell és tudjuk, hogy ezt nem szívesen teszik, az élmény nem akkora, mint azt előzetesen vártuk. Összességében a kötelező de felejthető kategóriába tartozik ami kicsi csalódást jelent számunkra.

Visszaérkezés után gyors ebéd amelyen Max is részt vesz, és amelynek következtében az asztalunk csatatérré változik. A kis majom szétszórja az elé tett rizst amin mi jót röhögtünk, de gondolom a személyzet nem örül ennyire, hogy takarítani kell. Ebéd után indulunk a második programra, amely a kenu túra, és amelyre két német srác jön velünk, akik a csajom szerint melegek, de én ezt nem veszem figyelembe, mert neki szinte minden olyan pár, ami két pasiból áll, melegek. A kenu túra színhelyére ismét platón utazunk amit nagyon élvezek, de sajnos rövid ideig tart. A kenukba történő beszállás előtt a sofőrünk ad egy vízálló zsákot, abba lehet betenni a fényképezőgépeket, meg mindent, amit az ember félt a víztől. Mi is belepakoljuk a gépeket, aztán beszállunk a kenukba. Sajna nem mi evezünk, hanem thai vezetőink amit eléggé nehezményezek, de ez van. A mi vezetőnk elég szimpatikus figura, állandóan mosolyog, a németeké valamivel barátságtalanabb, de ez engem nem zavar. Út közben igazán változatos a táj, minden nagyon szép, a dolog egyetlen szépséghibája, hogy mivel száraz évszak van, sok helyen alig van víz és leér a kenu alja. Ilyenkor a kis muksó kipattan és áttolja a hajót az alacsony vízállású részeken, amelynek alja gyakran a köveken súrlódik. Nem tudom, a kis fickónak miből lehet a lába, de olyan simán lépdel az kemény köveken, mintha szőnyegen járna. Sohasem botlik meg és nagyon gyorsan mozog rajta. Egyszer én is kiszállok és akkor látom, hogy mennyire nehéz is lehet a mozgás, mivel nekem néhány lépés után szétnyomják a lábam a kövek, úgyhogy Mollyval kidobatom a papucsom és abban megyek a csónak után. Kb fél órája lehetünk úton, mikor egy kis duzzasztó szerű részhez érünk, ahol emberünk úszásra buzdít minket és ruhástul ugrik be a vízbe. Nekünk sem kell több, követjük példáját. A táj és a víz egyaránt csodálatos. Az egyik oldalt dzsungeles rész, a másik oldalt magasan fölénk magasodó sziklák. A sziklák tövében fa áll, amelyre kötelet erősítettek, hogy a bamba farangok azzal hintázhassanak. Emberünk felmászik a fára és bemutatót tart. Elrugaszkodik, kileng, majd bezuhan a vízbe. Molly követi őt a sorban, aki visong, annyira tetszik neki a dolog. Én sem maradok ki a jóból, a kis thai fickó elismerően bólint, hogy dagadt létemre én is megteszem, majd a lengés és ugrás után nagyon röhög mindenki, a thai fickó megtapsol. Molly megy még egy kört én meg videózom a mutatványt, közben beszédbe elegyedek az egyik német sráccal, aki -mint az kiderült- öt nyelvet beszél, közte a finnt is. Kérdezi honnan jöttünk, mire válaszolok, mondja, hogy sejtette, mert ismerős neki a nyelv a finn után. Ekkor mondja, hogy öt nyelven beszél, és tudja, hogy a magyar is a finnugor nyelvcsalád tagja. Kérdi, hogy hogy mondják magyarul a “kéz” szót. Mondom neki, mire nyomja a finn megfelelőt: “keszi”. Szerinte ez baromira hasonlít a kézre, mondom jó, akkor tovább.. még kb 20 magyar szót mondok el neki és a végére rájövünk, hogy nem is annyira hasonlít a finn és a magyar nyelv, mivel a keszit leszámítva egyetlen hasonlót sem találtunk. Ezen aztán jöt röhögök, a srác viszont mély meggyőződéssel emlegeti, hogy a keszi azért nagyon ott van, majd indulunk tovább. A túra második szakasza még érdekesebb. Az út során látunk jégmadarat, így aztán a vízálló zsákból előkerül újra a gép és mivel a hajót elég stabilnak minősítjük, elől is marad. Végigfotózok mindent. A táj egyébként nagyon változatos, hol az áthatolhatatlan őserdő, hogy fölénk magasodó, teljesen függőleges szilkák, majd kerek sziklák, amelyek háznyi méretű hatalmas „kőcipókra” hasonlítanak. Egy helyen a függőleges sziklafal alatti törés szinte barlangot formál, felülről egy fa gyökerei lógnak be, azon keresztül pedig víz csorog kis vízesést képezve, egyszóval minden nagyon csodás. A túra kb 2 órás és az elefánttúrával ellentétben hihetetlenül érdekes, izgalmas és szórakoztató. Mire visszaérünk a Riverside Cottage-ba, már vacsoraidő van, úgyhogy gyors zuhanyzás után irány a vacsora. Most lényegesen többen vannak, mint előző nap, de még nem zavaró. Éppen azt beszéljük, hogy az új arcok közül a fiatal csaj és srác vajon hülye német vagy hülye angol, amikor a csaj feláll és odajön hozzánk. Magyar. A neve Lívia és a pasijával jött aki Német, ezért beszéltek németül. Kicsit szédült csaj, iszonyatosan pörög. Megbeszéljük vele, hogy vacsi után találkozunk és dumálunk. Markus – a pasija – fáradt, úgyhogy Ő inkább olvas, mi meg megbeszéljük thai élményeinket. Megtudjuk, hogy Ő már másodszor jár itt, most 3 és fél hetes útjuk során a Bangkok – Kambodzsa (Angkor) – Bangkok – Khao Sok – Koh Phi Phi – Borneo útvonalat járják be. Jól elbeszélgetünk, majd mivel fáradtak vagyunk, elköszönünk és megbeszéljük, hogy reggelinél találkozunk, valamint megtudjuk, hogy holnap Ők is jönnek a dzsungeltúrára. Az elalvás ismét gyorsan megy, de előtte konstatáljuk, hogy ez egy tökéletes nap volt.