Ezen a reggelen ismét időzített ébresztés van amit eléggé nehezményezek, de sebaj. Elmegyünk reggelizni, közben jelzem a recepciós embernek, hogy ma délelőtt kicsekkolunk a szállásunkról, mire kérdezi, hogy merre haladunk tovább. Mondjuk, hogy Ko Phi Phi-re, erre egyből szállást kezd nekünk keresni amit készségesen megnézünk, de mondjuk, hogy 2000 B alatt keressen, többet nem akarunk kiadni rá. Reggeli után – ami a változatosság kedvéért ismét tojás és bacon (Istenem, de unom már) – megbeszéljük vele, hogy 11:30-ra jön a taxi értünk ami fejenként 50 B-ért szállít minket a kikötőbe. Ez az ár pont a harmada annak az árnak amennyiért idehoztak bennünket, úgyhogy látszik, mennyire keményen kell alkudozni az ilyen helyeken.

Közben közli velünk emberünk, hogy sajnos csak jóval 2000 B felett talált szállást, én meg mondom, hogy köszi akkor majd keresünk mi. Visszavisszük a robogót a kölcsönzőbe, visszakapom az útlevelem és visszasétálunk a szállásra, hogy a csomagjainkkal együtt kiüljünk a recepció részhez megvárni a taxit. Amíg várakozunk, addig a recepciósnál megvesszük a jegyet a hajóra, hogy a kikötőben ezzel már ne kelljen foglalkozni, pontosan 11:30-kor pedig meg is érkezik értünk a jármű, amivel kb 25 perc alatt a kikötőbe érünk. A hajónk 13 h-kor indul Ko Phi Phi-re, úgyhogy addig még van egy óránk, ezalatt beülünk egy gyors ebédre a kikötő melletti olcsó étterembe. Itt 50 B-ért eszem Pad Thai-t, meg 30 B-ért iszom kókuszos shake-et és mire végzek, már lehet is letenni a csomagokat a hajóra. A nagy zsákokat feltesszük, nálunk csak a fotós zsákjaink maradnak, még kószálunk egy kicsit, majd elfoglaljuk helyünket a hajó felső részében. 13 h előtt 10 perccel fedohognak a motorok, a parton 2 angol srác sörrel a kezében nézi, ahogy kifut a hajójuk, fedélzeten a csomagjaikkal. Szerencsére ez még nem a tényleges indulás volt, csak egyszerűen el kell hagynunk a kikötőt, hogy egy másik hajó ki tudja tenni az utasokat. Elképzelem magam, hogy ott maradok és látom, hogy a hajó elindul a csomagjainkkal… nem lennék boldog. Aztán egy 15 perc múlva beállunk a másik hajó mellé, két srác pedig felszáll, hogy elinduljunk Ko Phi Phi szigete felé. Az odafelé sok dolog nem történik, kétszer is elalszom, de mivel ülő helyzetben nem valami kényelmes aludni, mindkétszer hamar fel is ébredek és megállapítom, hogy itt a tenger végre a Görögországban megszokott kék színét hozza, ami nagyon jól esik a szememnek és a lelkemnek egyaránt. A hajó kikötéshez készülődik, úgyhogy mi is kikászálódunk a fedett helyről és végre olyan dolgokat látunk, ami már megközelíti a pálmafás tengerpartról alkotott elképzeléseinket. A tenger szép kék, pálmafák rogyásig a parton és néhány betonból készült épületet leszámítva mindenhol fából vagy bambuszból készült bungalók láthatók, valamint rengeteg hajó horgonyoz az öbölben, ahová kikötni készülünk. Van itt nagy utasszállító, teherhajó, jachtok, speed boat-ok és megszámlálhatatlan mennyiségű long tail boat. Ez utóbbiak a legérdekesebbek. Kis lélekvesztőknek tűnnek, melyek végében egy dohogó motorra erősített hosszú tengely végén található a propelllerel kerülnek meghajtásra, és amelyek kinézetüket meghazudtoló sebességgel képesek repeszteni. A sok hosszú fa hajótest elejét, amelynek orra ívesen emelkedik az ég felé, kivétel nélkül színes szalagok díszítik. Hogy ezek valamilyen kultikus célból lettek odakötözve, vagy csak szimplán díszítő elemként szolgálnak, azt nem tudjuk meg, de mindenesetre hihetetlenül lenyűgöző látványt nyújt a sok hajó a színes szalagokkal és a kék tengerrel. Már csak a kék eget hiányoljuk, de azt sajnos, mióta kint vagyunk még csak kétszer, ha láttuk, úgyhogy sok reményt most sem fűzök hozzá.

A hajónk végre kiköt, mi lekászálódunk hatalmas csomagjainkkal és már szinte rutinból hajtjuk el az ajánlkozó szállásszervezőket, csomaghordókat. Aztán ahogy sikerül felfognunk, hogy hol is vagyunk, rájövünk, hogy az általunk kinézett hotel megközelítése itt nem úgy megy ahogy mi azt elgondoltuk. Ko Phi Phi szigetén ugyanis nincsenek taxik, szongtojok, iránytaxik, nem lehet autót, robogót bérelni, itt csak és kizárólag a tengeren, a long tail boat-ok segítsével lehet közlekedni. A szárazföldi közlekedés egyetlen lehetséges formája a gyaloglás, amelyhez 30 kg csomaggal a hátamon, 7 kg fotóscuccal a kezemben nem sok kedvem van, úgyhogy megállunk az egyik olyan helyen, ahol a sok kiragasztott szóróanyagból úgy sejtjük, hogy szállásdealerek. A sejtésünk beigazolódik, az ott dolgozó csajszi barátságos és türelmes, szinte minden szállásról mutat képet a szigeten, illetve közli mindazt, amit a szállásról tudni kell. Ezek most, hogy látjuk a sziget pezsgő életét meglepően fontos információknak tűnnek, ugyanis az árukon kívül a fekvése is fontos, valamint az sem utolsó információ, hogy az adott hely és Tonsai között mennyiért fordul meg a bárkataxi. Az információk között azért szerepel az ár is, ezeket gyorsan összevetjük az általunk kijegyzetelt árakkal, és megkönnyebbülve látjuk, hogy teljesen megegyeznek, tehát a dealerben meg lehet bízni. Elhatározzuk, hogy mivel ez utazásunk kényeztető része lesz, nem spórolunk a szállással, olyat választunk ami tetszik és amiben biztosan jól érezzük majd magunkat. Az először választott szállást sajnos nem sikerül befoglalni, mivel tele van és csak 5000 B-os szabad szobájuk van, azt azért meg mégsem szeretnénk megfinanszírozni. Másodjára elvisznek minket egy helyre, ami a rögtönzött irodától kb 1 percre található, de onnan azonnal visszafordulunk, mivel az gyakorlatilag nem más, mint egy hálófülke, szűk és egyetlen pici ablaka is egy másfél méterrel arrébb lévő tűzfalra néz. A nagy válogatások közepette aztán beválasztunk egy szállást a Long Beach-en, nagyon borsos, 3500 B-os árért. Kétségek gyötörnek, de aztán fizetünk, és már viszik is a csomagjainkat egy Long Tail Boat-hoz (ezek után LTB). Ez a fuvar benne van a szállásunk költségében, egyébként a Tonsai (ez maga a kikötőváros) és a szállásunk között 80 B / fő áron hurcolják az embereket nappal, éjszaka pedig az ár 100 B / fő-re emelkedik. Ez az első út amit ilyen járművel teszünk meg, úgyhogy kis meglepetés ér bennünket, mivel a be- és kiszállás a vízbe és a vízből történik. A hajó piszokul gyors, a hajót vezető emberkék pedig roppant ügyesen, a lábuk segítségével kezelik a hosszú propellert és a gázkart is néha. A szállásra megérkezvén a recepciós csaj egy csomó kérdéssel áll elénk, aminek nem örülünk túlságosan, de türelmesen válaszolgatunk neki, majd néhány papír kitöltése után végre elfoglalhatjuk eddigi életünk legdrágább szálláshelyét. A csomaghordó emberkék ismét görnyednek a zsákom alatt, de azért becsülettel felcipelik a domboldalra, ahol a mi bungalónk vár minket. Ami fent vár minket, az nagyon szép, utólag azonban megállapítjuk, hogy azért nem ér meg ennyi pénzt, de ilyenkor már „késő a bánat” alapon nem foglalkozunk a dologgal. Amúgy gyönyörű a hely, minden szép, kezelt fából van, a bungalók kellő távolságra vannak egymástól, tágasak és rusztikus belső térrel rendelkeznek. Miután birtokba vesszük utolsó előtti szállásunkat, lemegyünk a partra, bebattyogunk a vízbe egy kicsit „búvárkodni”. Amikor először benézek a víz alá, egyszerűen nem hiszek a szememnek. Az itteni víz alatti világ elképesztő, és bár a víz még mindig zavaros kissé, nagyon jól érezzük magunkat. Rengeteg féle halat, kagylót, korallt látunk a legváltozatosabb formákban és színekben. Teljesen magával ragadó hangulata van az egésznek, az élőlények csak úgy hemzsegnek körülöttünk. Mivel a nap hamar a környező sziklák mögé bukik, nem töltünk sok időt a vízben. Irányt veszünk viszont Tonsai felé az ajánlkozó LTB-k egyikével. Kicsit tartottam az utazgatástól, hogy mi van akkor, ha nem lesz aki elvigyen minket, de hamar bebizonyosodott, hogy aggodalmam felesleges volt. Elég lesétálni a partra, azonnal halljuk a „boat boat” (hajó hajó) kiáltásokat. Az elmúlt idő alatt bőven volt alkalmunk megtapasztalni, hogy a thaiok mennyire nem szeretnek belebonyolódni az angol nyelv útvesztőibe, így most is pontosan tudjuk ez náluk annyit jelent: „Kedves Uram, elvihetném önöket a hajómmal, kérem?”. Az út kb 10 perc, tehát nem nagy időveszteség, csak a napi két oda-vissza fuvar ára aggaszt egy picit, de a szállásunk költsége után már olyan mindegy, hogy nem is foglalkozunk vele. Kikötés után ismét huppanás a vízbe, a papucsom telemegy homokkal, úgyhogy pár méter megtétele után ismét érezni kezdem, hogy a lábam már majdnem véresre dörzsölődött. Nincs más hátra, keríteni kell egy szandált, de először valami élelem után kell néznünk, mert már mindkettőnk gyomra kong az éhségtől. Egy jó adag felesleges séta után végre olyan helyre érkezünk, ahol éttermek sokasága kezdődik. Gyorsan választunk is egyet, ahol Molly tenger gyümölcseivel megrakott pizzát eszik (ezt álmomban sem gondoltam volna) én meg a szokásos fűszeres-kókusztejes csirkelevesem meg némi fokhagymás-borsos sült garnélát eszem. A vacsoránk most sincs több 200 B-nál, ami még mindig meglep és persze roppant mód tetszik. Fizetünk, majd az egyik környező pancake sütőnél benevezek egy banános pancake-re. A pancake hasonló, mint a palacsinta, csak ennek tésztája nyers állapotban nem híg, hanem nyújtható állagú. A pancake sütő csajszi tök ügyesen dobálja a tésztát, amitől a kis golyóból lassan hártyavékony nagy kör alakú lap lesz. Ezután egy forró vaslapot megken olajjal és ráhelyezi a kinyújtott tésztát. A tészta sülni kezd, ekkor rátesz egy egész, hosszirányban szeletelt banánt, majd a tészta széleit a banánra hajtja. Kis adag mogyoróvajat dob a lapra, becsúsztatja a tészta alá, amitől nagy sercegés közepette készre sül a pancake. A cuccot papírtányéron, kis kockákra vágva adja át, mellékelve hozzá egy kis hegyes hurkapálcát amivel enni lehet. Roppant finom és az ára csak 25 B. Tonsai nyüzsgő városában (már ha ez a méret nevezhető városnak) sétálva újra megállapítjuk, hogy szállásunk – bár nagyon szép – kiválasztása elhibázott lépés volt. 1500 B-os áron teljesen jó bungalókat lehet már találni közvetlenül a parton, vagy maximum a második sorban és így megspórolnánk a napi többszöri LTB fuvart is. No mindegy, kezd nagyon későre jár, úgyhogy fogunk egy LTB-t, visszamegyünk a szállásra, ahol a kertben thai kissrácok mindenféle tüzes mutatványokat hajtanak végre. Félelmetesen jól csinálják, ennek örömére elhatározzuk, hogy iszunk valamit. Odaülünk a koktélpulthoz és tanakodunk egy sort, de mivel nincsenek kiírva, hogy a koktélok miből állnak, így nem kockáztatunk, rendelünk két baccardi breezert. Iszogatunk, közben nézzük ahogy a kis thai srác (talán még nem is nagykorú) keveri a koktélt. Nincs itt semmi flancolás, nem dobája az üveget, nem méricskél. Egyszerűen önt, ráz és kész. Általában a mennyiségeket elvéti, ennek örömére aztán a koktélokból mindig marad a pohárba töltés után. Mivel észreveszi, hogy figyeljük, az egyik ilyen maradékot kiönti egy pohárba és mosolyogva elénk teszi, hogy kóstoljuk meg. Nem habozunk, kóstolunk. Barmi jó, úgyhogy rendelünk is belőle kettőt, így megtudjuk, hogy a koktél neve mai tai. Szép nyugisan eliszogatunk, figyeljük a műsort – amelynek végén természetesen körbejárnak egy kalappal amelybe mi is teszünk egy kis aprót – majd konstatáljuk, hogy ez is egy mozgalmas nap volt és ideje nyugovóra térni.