Mivel tegnap bőven kipihentük magunkat, elég korán ébredek. Magamhoz veszek egy 300-as objektívet, majd felsétálok a dombon, hogy megnézzem mi van a másik oldalon. Nos, különösebb meglepetés nem ért, ott is a tengert látni, úgyhogy inkább visszaoldalgok bungalónkhoz, ahol kiülök a teraszra és élvezem a reggeli nap sugarait. A tegnapi eső kapcsán a levegő mintha tisztult volna. Látszik a kék ég, a páratartalom nem olyan nagy, mint az elmúlt napokban, úgyhogy fotózom néhányat, majd a szemközti fára leszek figyelmes, ahol egy gyíkot pillantok meg. Készítek róla néhány felvételt, majd kihozom az 500-as objektívet is, hogy közelebbről lássam a kis hüllőt.

A csere alatt a szemem sarkából látok közeledni egy hatalmas halászsast, de mire végzek az objektívvel és ráélesítenék, már sajnos eltűnik a fák lombjai mögött. Ez pech, úgyhogy maradok a gyík fotózása mellett. Emelem a gépem, amikor látom, hogy még egy gyík jelenik meg a fán. Ehh, tetszik a dolog. Belenézek a gépembe, de ismét csak egy gyík van a fán. Vajon hová lett a másik? És megjön. Ekkor látom csak, hogy a kis hüllők bizony repülőgyíkok és ahogy egyre tovább figyelem őket, látom, hogy a környező fákon ide-oda vitorláznak, van belőlük vagy 8-10 db. Készítek róluk néhány felvételt, de természetesen röptében nem sikerül lefotóznom egyet sem. Molly közben felébred, így pakolásba kell kezdenünk. Úgy látszik, hogy kezdjük megszokni a hátizsákba rendezést, mert viszonylag rövid idő alatt, alig 10 óra után valamivel menetkészek vagyunk. Mivel sok értelmét nem látjuk itt dekkolni, ezért lehurcolkodunk a recepcióhoz, ahol kicsekkolunk. A recepciós idő közben kérdez, hogy merre tartunk és egyből ajánl is hajó+busz kombinációt Bangkokig 1000 B-os áron. Molly türelemre int és jól teszi, mert a kikötőben ugyanez már csak 800 B-ba kerül. A kikötőben megvesszük a jegyeket és megkérjük az ott dolgozó csajt, hogy figyeljen már a csomagjainkra, aki megnyugtat bennünket, hogy intézzük csak dolgainkat, itt nem lesz bántódása. Csajom ekkor már annyira vakon bízik a thaiokban, hogy még a fotóscuccát is otthagyja, én ezt viszont nem merem megtenni, úgyhogy azt azért viszem magammal. Gyorsan reggelizünk egy pancake-t, majd keresünk egy Internetező helyet ami itt nem nehéz dolog, mert kb minden 20 méteren van belőlük minimum egy. Be is térünk egybe, ahol van légkondi, és ahol szép nagy tábla hirdeti: High Speed Internet. Szélessáv egy lófaszt, éppen csak csordogál valami. Molly lapja 5 perc alatt nyílik meg, a sawadee.com, ahol a bangkoki szállást be akarjuk foglalni, meg meg sem nyílik. Mondom a kezelő szervnek, hogy ez bizony lassú. Bólint, hogy tudja. Az fasza. Várunk még egy keveset, majd úgy döntünk, hogy ez a kínszenvedés nem kell nekünk, úgyhogy tovább is állnánk. A csajszi normális volt, látta Ő is, hogy valamiért nem oké a rendszer, úgyhogy nem kell fizetnünk. Kicsit tovább sétálunk, ahol találunk ismét egy légkondis helyet, ahol egy ladyboy az üzemeltető. Néhány pohár bor után még talán elhinném róla, hogy nő, de mikor öblös hangját meghallom, már nincs kétségem. Persze ekkora már ezt nem tartjuk furcsának, mivel a dzsungel kivételével mindenhol látni férfiból nővé alakított embereket, úgyhogy most sem nézzük meg nagyon, ráadásul minket egy kissrác szolgál ki, aki mellesleg az egyik képen csajokat nézeget. (lehet, hogy most választja ki, milyenre operáltatja majd magát?) Na mindegy, a lényeg, hogy itt tényleg normális sebességgel lehet internetezni, úgyhogy hamar megkeressük a Zsolték által már letesztelt Plaza Hotelt amely a Suravong road-on leledzik, bankkártyával kifizetem a 2 éjszaka szállást (1149 B / éjszaka) és beülünk ebédelni egy kis étterembe. A szokásos pad thai-t esszük, aztán igyekszünk vissza a kikötőbe, mert hamarosan indul kompunk Krabira. Mire odaérünk, már lehet is bepakolni magunkat, úgyhogy nem késlekedünk, a jó hely érdekében már 30 perccel az indulás előtt, az elsők között szállunk a hajóra. Lemegyünk a lenti részbe, ahol működik a légkondicionálás, majd innen figyeljük, ahogy végeláthatatlan sorban jönnek az emberek. Csak jönnek és jönnek… a 30 percből 1 óra lesz, tehát fél órás késéssel indulunk, valamint 2 óráról 2 és fél órára emelkedik a menetidő is, ami szerintem a hajó túlterhelt állapotának köszönhető. Szerencsére a thaiok nagyon tudnak szervezni, így nem kell félnünk, hogy lekéssük buszunkat, sőt, mikor kikötünk, akkor közlik, hogy az indulásig még van 40 perc. Nem tudom mi van velünk, de újra éhesek vagyunk, úgyhogy a hajóállomáson lévő kis étteremben még magunkévá teszünk egy-egy adag pad thait, majd csomagjainkat szakadó esőben leadva, felszállunk a disney figurákkal tarkított buszra, hogy közel 700 kilométert tegyünk meg vele a fővárosig. Lent maradunk, nem megyünk fel az emeletre, itt mégiscsak kevesebb ember van, talán nyugodtabban utazunk. Az út alatt összesen három dolog történik ami említésre méltó. Az egyik, az első megállónk, ahol egy órát töltünk el, és ahol a változatosság kedvéért pad thait eszünk. Itt beszédbe elegyedünk egy fickóval aki a pólójából ítélve a busztrásaság (illetve inkább utaztató társaság, mert hajóik is vannak), a P.P.Family alkalmazottja. Kérdezősködik, hogy honnan jöttünk, mikor mondjuk neki, hogy Hungary, ez is a focival jön. (Te jó ég, lehet, hogy ezek még mindig a 6:3-ra emlékeznek?) Kérdezgetjük, hogy milyen a munkája, mire mondja, hogy se nem jó, se nem rossz, de mindegy is, metr nincs más. A második, a második pihenő, ami valamikor hajnal 1 magasságában van. Ez egy nagyon durva dolog. Egy sárga egyenpólós figura felszáll a buszra és olyan hangon üvöltözve közli, hogy Bangkokig ez az utolsó megálló, amire még anno a náci fogolytáborokban is elismerően csettintettek volna a kiképzőtisztek. Utoljára ilyen szeretetteljes invitálást talán a Schindler listájában láttam amikor a szerencsétlen népeket terelték be a zuhanyzóba. Mindezek mellett az ipse egy állat nagy lámpával hadonászik és világít az emberek képébe. Leszállok a buszról, hogy kicsit nyújtózzam, Molly még bent ügyködik valamit, amikor egy -talán koreai- fiatal pár elindul az úton, pont ellenkező irányba, mint a – minden bizonnyal – az erőszakos thai fennhatósága alá tartozó étterem van. Ekkor következika második felvonás. Az ipse úgy világított a fiatalok arcába, mint vallatáskor szokás és iszonyat ordenáré hangon üvöltve utasítotja őket, hogy a másik irányba induljanak. Az én vérnyomásom ekkor már mérhetetlen magaslatokba szökik, így amikor elkezdi nálam is a jelenetet, üvöltve közölöm vele, hogy az édes anyukájának mondja meg, hogy merre menjen vásárolni. Sajnos angol tudásom odáig nem terjed, hogy ezt úgy is elmondjam neki, de magyarul kifejezetten jólesik. Még valamit pofázik, amitől végleg eldurran az agyam, de aztán a „Shut up faszfej!” kiáltás elég meggyőzőnek tűnik, mivel gyorsan felugrik a buszra, hogy ott folytassa tovább a népek egrecíroztatását. Ilyet eddigi életem folyamán még soha nem láttam, a barátságos thai emberekről meg pláne nem feltételeztem volna ilyen agresszív stílust. Idő közben Molly is leszáll a buszról, akivel szándékosan a másik irányba indulunk el, hátha ismét beszól az idióta és talán ki lehet provokálni egy kis pofozkodást. Az út szélén jó nagy szemeteskonténerek állnak, már el is terveztem, hogy a kis faszkalapot néhány saller után beledobom az egyikbe, hogy a bomlásnak indult csirkefejek és rothatdó zöldségek között elmélkedhessen az emberi szeretetről és a jómodorról. Szerencsére működik benne az életösztön, mert többé nem szól hozzám, pedig jó 100 métert teszünk meg ellentétes irányba. Mivel arra semmi érdekes nincs, visszafordultunk és vásárolunk némi szendvicset meg innivalót a hátralévő útra. Annyira feldúlt vagyok, hogy csak a buszon veszem észre, hogy nagyon át lettünk verve. Két szendvicsért, egy üdítőért és egy csokiért 200 B-ot fizettünk.

A harmadik érdekes dolog egy tankolás, valamikor hajnali 4 óra magasságában. No nem maga a tankolás folyamata, sokkal inkább annak a két angol srácnak a műsora, akikre már a felszálláskor felfigyeltünk. Az egyik viszonylag normálisan néz ki, a másik viszont egy alacsony, manóhangú, manókinézetű srác. A haja nem vörös, de így is azonnal Pumukli jutott eszembe mikor ránéztem. Már önmagában is mókás figura, de ehhez még társul, hogy barátjával állandóan vedelnek. Ahol a busz megáll, Ők azonnal célbaveszik az első lehetséges helyet ahol sört kapni és betankolnak. Így aztán nem csoda, hogy az út közepére mindkettő makonya részeg. A tankolás alkalmával is pont úgy történik minden, ahogy eddig. A busz megáll a benzinkútnál, az ajtónál ők jelennek meg először, illetve most csak ők jelennek meg, a buszon a társaság nagy része az igazak álmát alussza éppen. A söfőr – mivel tényleg csak tankolni állt meg – nem nyitja ki az ajtót, hogy a népek ne széledjenek szét és tankolás után azonnal folytathassuk az utat. A srácok viszont ezt másképpen gondolják, nekik mindenképpen szükségük lenne még némi sörre az út folytatásához, ezért először halkan, majd egyre hangosabban kezdenek kopogni az ajtón. Az egész roppant mókás, ezért én folyamatosan röhögök, a jobb oldalt mellettem ülő honfitársuk pillantását elkapva viszont látom, hogy borzasztóan cikinek érzi a két srácot és ő csak kínosan mosolyog. A műsor egyre jobb lesz, Pumukli egyre inkább fel van háborodva, folyamatosan követelik az ajtó kinyitását, de a sofőr taktikusan nem figyel rájuk, jobban mondva úgy tesz, mintha nem venné észre a két srác törekvését. Pumukliék egyre több „fuck” és „shit” megjegyzést fűznek az „open door”-ok közé és egyre hangosabbak, majd néhány perc elteltével iszonyú recsegést hallunk az ajtó irányából. A mellettem ülő srácnak kikerekedik a szeme és Jézust kezdi emlegeti, a sofőrnek szintén kikerekedik a szeme és az ajtó elé ugrik. Pumukli végre szemtől szembe közölheti kérelmét, miszerint szeretne az ajtón kívülre kerülni is a benzinkúton üzemelő 7eleven boltból néhány sört vételezni. A sofőr nem támogatja ezirányú törekvéseit, így heves fejrázásba kezd és faképnél hagyja a két részeg angolt, akik tovább folytatják a dörömbölést, majd mikor a busz elindul, akkor sértődötten, néhány bosszús hangvételű „fuck” és „shit” közepette visszatámolyognak az emeletre.