Felvirrad hát ezen utazásunk utolsó reggele, így nem mondhatni, hogy túl vidámak vagyunk, de ettől függetlenül nem esünk nagy letargiába sem, merthogy az utolsó napra hagytunk egy csomó élményt, no meg egy csomó látnivalót is. Első utunk a Wat Pho-hoz vezet, a taxis persze rutinosan egészen máshol tesz ki minket, mint ahol a bejárat lenne. Az utca viszonylag elhagyatott, csak egy tuk-tukos emberke ténfereg az úton, látszólag unottan. Ahogy a közelébe érünk segítőkészen elénk ugrik és kezdi magyarázni a Wat Pho nyitva tartását.

Azt mondja, hogy a látványosság a mai napon csak délután kettő magasságában fogad látogatót, addig ne is próbálkozzunk, de szerencsére neki van ötlete, hogy addig hogyan is tölthetnénk el hasznosan az időt. Elmehetnénk például megnézni a 45 méter magas álló Buddhát, ami a Watindrawihan névre hallgat, és ahova Ő akár el is tudna minket vinni, ha nem vesszük tolakodásnak. Nem vesszük annak, illetve semminek sem vesszük, úgy teszünk, mint akik nem értik, hogy mit akar és nagy köszönetnyilvánítások közepette – hogy ilyen segítőkész volt – elindulunk a Wat Pho bejáratának irányába. Út közben aztán megejtődik a taxis neve is néhányszor édesanyja társaságában, hogy miért is nem a bejárathoz vitt minket és vajh’ mi a fenéért kell most a tűző napon gyalogolnunk ennyit. A Wat Pho természetesen nyitva van és fogadja vendégeit, a pasi által említett budhát meg köszönjük, jól jött az info, majd megnézzük azt is. Most viszont még a Wat Pho-nak van itt az ideje. Lenyűgöző az egész, élén a hatalmas fekvő Buddhával, amiről nyugodtan állíthatom, hogy (természetesen csak a Patpong után) Bangkok legnagyobb nevezetessége és nincs könyv, amely meg ne említené, nincs fényképalbum, ahol ne az első fotók közt ne szerepelne az aranyszínű Buddha szelíd ábrázata. A Wat Pho területén egyénként még egy halom egyéb aranyszínű Buddha látható ami tök jó, de egy óra elteltével már mehetnékünk támad, úgyhogy irány tovább a királyi palotába. Természetesen rossz irányba indulunk el, így az egész mindenséget megkerülve érünk hulla fáradtan a palota turisták által is használható bejáratához. Természetesen út közben ismét ránknyomul egy tuk-tukos ember, aki szerint a palota most zárva van…de őt már elég gyorsan elhajtjuk még Bangkoknál is melegebb és párásabb éghajlatra, már ha létezik ilyen egyébként. A palota bejáratánál egy csomó katonát látunk, mégpedig ilyen-olyan fegyverekkel felszerelve, ami nem túl barátságos, de a hely komolyságát tekintve érthető. Átvillan az agyamon, hogy vajh’ mi lenne, ha tréfából közéjük dobnám a hátizsákom, majd a földre hasalnék, kezemet a fülemre szorítva. Ahogy elnézem mosolytalan ábrázatuk, ezek nem azok a fajták, akik az ilyen poénokat értékelni tudják, a tréfamester jutalma meg ilyen esetekben nem lehet kérdéses, úgyhogy a dolog megmarad ötlet szinten. Nyomulnánk viszont befele, de ismét jön egy pénzhajhász, aki idegenvezetést ajánl nekünk jó áron. Mi mondjuk, hogy nem nagyon beszélünk inglis, pláne nem érteni a jófajta thai kiejtést, de Ő csak mondja a magáét, hogy pici inglis is elég neki és csak 200 B a szolgáltatás ára. Nos nekünk nem kell csak 200 B-ért sem, amit viszont Ő nem vesz jó néven és szól pár szót az érdekünkben a bejáratnál, ahol eldöntendő a ruhaviselet megfelelőssége. A bokám kilátszik a gatyából úgyhogy nem felelő meg a ruházatom, amit nem értékelek túlságosan, méghozzá két okból kifolyólag sem. Az egyik az, hogy -ugyan vezetővel, de – pont előttünk megy be egy srác full rövidgatyában, meg két csaj miniszoknyában, amiből ugye nekik is kilátszik a bokájuk, is. Az én bokám biztosan nem olyan szép, de ez van. A másik dolog, hogy ilyen esetekben az a teendő, hogy az illető embert egy egyértelmű kézmozdulattal abba az irányba küldik, ahol lehet kölcsönözni hosszúgatyát. Nos, a méreteim miatt nagy esélyem van rá, hogy csak olyan jó kényelmes és szexi, passzentos gatyát tudnak nekem adni amit inkább kihagynék, arról nem is beszélve, hogy mivel nem hordok alsógatyát, lenne nagy gyalázat, ha szétrepedne rajtam mondjuk a kölcsöngatya. Ezt nem reszkírozzuk meg, a vezetőnek megemlítjük néhányszor a le és felmenőit, majd irány tovább a kijárat. Mentőöv a mai napra nézve, hogy az első, átverésünkkel próbálkozó tuk-tuk ember jó tippet adott, úgyhogy irányba tesszük magunkat, illetve a taxist és már nyomulunk is a Watindrawihan felé. Elsőként ahol kitesz minket, nem nagyon találjuk a 45 m magas szobrot és rossz helyre, egy másik watba megyünk be, ami valójában egy szép wat, de nekünk most nem ez kell. Szerencsére ott megmutatják a helyes irányt, úgyhogy hamar megleljük az óriást, ami viszont – és most miért nem jön egy hülye tuk-tuk ember, hogy megmondja a frankót – tényleg zárva van. Így aztán nem tudunk bemászni a nagy óriásbuddhába, csak kívülről szemléljük jól, illetve a mellette állomásozó madárárustól veszek egy kalitkányi madarat 100 B-ért. A madárárus megmondja a tutit: Szerinte annyi a dolgom, hogy odamegyek az szobor elé, az ég felé emelem ezt a fából készült kalitkát és szabadon engedem a madarakat, közben pedig kívánok valamit, és ezzel el is van rendezve az életem. Na, ez aztán igazán megér100 B-ot, senki ne mondja, hogy nem, de ha mégsem, legalább megpróbáltam. Tehát odamegyünk a szobor elé, a csajom kezébe nyomom a gépem, hogy akkor fotózza le, ahogy a kis madárkák éppen röppennek kifelé, mert szerintem ez egy jó fotó lehetne. Ezt kívánom én, a madarak huss, elrepülnek, a kívánságom viszont nem hallgattatik meg Buddha részéről sem (talán azért, mert be van zárva éppen) mivel a képen összesen annyi látszik, hogy egy dagadt idióta hentesnek öltözve kalitkát tart a Buddha felé, mintha éppen azt mondaná neki, hogy „hé Buddha, ebbe köpjél bele, ha tudsz!”. A madarakról egyébként azt mondják, hogy turista hiába adja vissza a madarak szabadságát, azok akkurátusan visszarepülnek ahhoz a nőcihez, akitől megvettem. Ő aztán újra kalitkába zárja őket, hogy később egy másik hülye turista vegye meg és engedje szabadon kívánságának teljesülése érdekében. Ennyit a madarakról, a képről, meg a kívánságról is. A nyanya közben nagyon figyel, nehogy elvigyem szuvenírként a kalitkát és már rám is röppen, hogy ha már így elrendeztem az életem, a kalitkát vissza is adhatnám, akár. A nagy álló Buddha mellett van egy kisebb wat, ami még megnézünk, aztán ennyit mára a kultúrából, meg a gyomrunk is jelzi már, hogy idő van, úgyhogy fogunk egy taxit és indulunk beszerezni az ajándékokat az otthonmaradt családnak, barátoknak, no meg magunknak is, mert a vásárlás bizony igazi nagy élmény számunkra. Első körben (és utolsóban is) a Zsolt felesége által említett MKB bevásárlóközpontot nézzük meg, amiről elég annyit tudni, amit én már csak utólag tudok meg: 89000 négyzetméter és 2500 boltot foglal magába Rama I. rd-n található épület. Első utunk egyből egy kajáldába vezet, valami kínai helyre ülünk be ahol a megszokott pad thai-t nem nagyon tudjuk rendelni, merthogy nincsen. Én valami tésztát eszem aminek elég jó íze van, Molly ismét beválaszt, az övé egyszerűen ehetetlen, de azért hősiesen – mert ugye kifizettük – magába tömi, aminek következtében egy ideig nem nagyon akar gasztronómiáról beszélni. Kaja után megindulunk, hogy felderítsük a vadászterepet, hogy mit is lehet vásárolni itt ingyen. Ingyen semmit, de majdnem ingyen viszont egy csomó dolgot. Az első dolog ami szembeötlő az az, hogy tegnap, az éjszakai piacon lealkudott dolgok itt pont 100 B-ért olcsóbban vannak, mint amennyiért megvettük azokat. A pólók 200 B-ért, az ingek 300-ért… Hogy röhöghet rajtam a pasi, akinek tegnap meséltem a gyerekeimről…No mindegy, ez már veszett fejsze nyele, nem bosszankodunk. Mindketten csillogó szemmel szambázunk az áruházban, viszont nekem pár óra múltán nem bírja tovább a lábam. Ismét úgy érzem, mintha a lábfejem satuba fogták volna, így kezdek lassulni rendesen, de szerencsére van megoldás. Csajom tanácsára beszakadok masszíroztatni, így Ő kedvére rohangálhat a hét szinten. Lábmasszázst rendelek, egy mosolygós csajszival beszélem le a dolgot, így aztán elég nagy pofáraesés, mikor odahív egy fiatal srácot, aki egy masszázsfotelbe ültet. Na, most mi legyen – teszem fel magamnak a kérdést. Én nem nagyon viselem el, hogy pasi hozzám érjen, még lábmasszázs vonatkozásában sem. Lehet, hogy hülye vagyok, de így van, ennek kapcsán aztán reménykedek, hogy mire leveszem a cipőm és a zoknim, már jön is valami csinos thai leányzó. Sajnos nem így van, a srác kezdi fogdosni a lábam, de annyira barátságosan mosolyog, hogy nincs szívem elküldeni, így hát elveimmel ellentétben hagyom, hogy egy pasi masszírozzon. És milyen jól is teszem. Az eddigi masszázsok ehhez képest semmik voltak. A srác hihetetlen módon odafigyel, végig a masszázsra koncentrál, nyomja, dörzsöli, üti-vágja, tekergeti, hajtogatja, így aztán 1 óra elteltével úgy érzem, mintha új lábakat kaptam volna. Isteni. A megbeszélt időre Molly is visszaér és együtt folytatjuk tovább a túrát ebben a bevásárló rettenetben, amit MBK-nak neveznek. Talán annak a rövidítése lehet, hogy „Mire Bejárod Kidöglesz” vagy valami hasonló… A vásárlást nem is firtatom tovább, a lényeg, hogy este 8-kor hagyjuk el a helyet, az itt tölöttt kb 5 óra alatt 2 szintet sikerült bejárni és ami még fontosabb, hogy itt is kaptam magamra ruhát. Éljen, hasítunk vissza a szállodába, ott lecuccolunk, ismét gyors zuhanyzás, majd megyünk a Patpong éjszakai piacára, hogy Mollynak még beszerezzünk pár hamisított Gucci vagy egyéb márkájú pólót. Természetesen az MBK-ban szerzett tapasztalatok után már más tárgyalási pozícióból kezdünk, mint előző nap, mivel már tudjuk, hogy ezek a felsők mennyibe is kerülnek valójában. Így aztán 200 B-nál többet nem is vagyunk érte hajlandók fizetni sehol, pedig az eladók mindenhol 1000 B feletti árral indítanak. A kereskedőknek láthatóan még így is marad rajta haszon, mert valahogy nem akarnak elengedni sehonnan vásárlás nélkül. És kész, vége, nincs több elkölthető pénzünk, úgyhogy indulunk vissza a szállodába, de út közben még beugrunk kajálni. Mármint Molly kajál, én meg nézem, mert cseppet sem vagyok éhes. Ő viszont késztetést érez rá, hogy magáévá tegyen egy adag burchettát, egy adag tintahalat és ezeket egy mai tai koktéllal egyetemben az orra alatt lévő nyíláson keresztül a gyomrába is juttatja. Az utolsó falatoknál már látom, hogy valami nem lesz rendben. Már az rendeléskor szólni akartam neki mivel ezt a kajamennyiséget nem az Ő 49 kg-os testének találták ki, de mivel láttam a szemén az elszántságot, szóltam közbe, elkerülendő a veszekedést. A szállodáig vezető úton aztán volt minden. „Ne menj ilyen gyorsan”, „Ne menj ilyen lassan”, „Álljunk meg”, „Menjünk már”… sőt, még némi hányást is kilátásba helyezett, ha éppen nem megyek gyorsabban, vagy lassabban stb. Nagy nehezen aztán felértünk a szobába és megkezdtük a bepakolást. Szerencsére az MBK-ban még vettünk egy kis gurulós bőröndöt, ami a sok vásárolt holmit el tudtuk helyezni. A pakolászással meg minden teendővel úgy hajnani fél 1 környékén készen is lettünk, fél 3-kor meg indulás van, de azért lefeküdtünk aludni egy kicsit. Volt akinek sikerült, volt akinek nem. Nekem nem, ami azért jó is, mert hajnalban kelni nagyon utálok, így meg elmaradt ez az utálatos dolog. Gyors zuhanyzás után elbúcsúztunk a szobánktól, kicsekkoltunk, beültünk egy taxiba és hajnali 3 után valamivel a reptéren voltunk. Ismét megcsodáltuk a gyönyörű repteret, valamint a check in pultnál ismerős arcokat pillantottunk meg. Igen, az az ukrán társaság, akikkel idefele is egy gépen voltunk, ill akik a közvetlen szomszédaink voltak. Láthatóan ki voltak pihenve, és láthatóan fel voltak készülve egy újabb nagy ivászatra. Szerencsétlenségünkre erről nem tudtunk meggyőződni, mert ők hátra, mi meg előre ültünk. És mennyivel jobb lett volna ott, mivel előttünk honfitársaink ültek, így megbizonyosodhattam róla, hogy van rosszabb, mint ukrán utastársakkal utazni 10 órát…